Tavaly egy elképesztően szép balkáni körúton vettem részt négy ország : Szerbia, Bulgária, Görögország és Törökország érintésével.
Előzetes tervek, elvárások, remények
2008. szeptember 1.
Pár dolgot elolvastam az útikönyvekből, hogy milyen veszélyek vannak, illetve hogy mivel ne bántsam meg a törököket. Így tehát valószínűleg a kurd kérdést nem a bazárban fogom velük megvitatni vagy nem trappolok be szandálban a mecsetbe.
Viszek egy rakás hasfogó tablettát, mert meséltek a nem véletlenül a magyar nyelvben is "balkáni viszonyokként" emlegetett higiéniás körülményekről... Ugyanis ha valamit utálok, akkor az a hasmenés, de szerencsére erre még buszos kiránduláson nem igazán volt példa.
A pénzváltónál is azt mondták, hogy elég ha eurót viszek, mert manapság senki nem vált már be török fizetőeszközt. Ilyenkor jut általában eszembe, hogy bár mindenhol euró lenne és akkor nem lenne gond a valutával. Bár édes e teher. :) Azóta kiderült, hogy ott helyben váltottak át nekünk Törökországba érkezve az eurónkat török lírába.
Ábrándoztam arról, hogy Stavrosból elmegyek a szabadnapon Athénba, de nem hiszem, hogy összejön. Még ha hiper-szuper IC-vel mennék Thesszalonikiből oda, akkor is 4-5 óra az út csak oda, ott lehetne lenni elvileg pár órát, de itt jön a képbe, hogy aznap vissza is kell menni, illetve a Stavros-Thesszaloniki helyi buszjárat sem úgy jár, ahogy én szeretném. Ehhez itt van két hasznos link:
Railway Schedule from Athens to Evia and Nothern Greece
OnGo beszámoló Thessaloniki-Athén útról
Gondoltam autóbérlésre és utána hajnali indulással lemenni autópályán, de ahhoz belevaló utastársak kellenének... Na mindegy, Athén majd esetleg egy másik alkalommal jön.
Stavrosról is elég lehangoló híreket olvastam itt.
Remélem kellemesen csalódom... A legtöbb helyszínre nagyjából vetettem egy pillantást, illetve a Google Earth térképen is megnéztem, hogy merre is fogunk járni. Vettem görög és török útikönyvet, illetve egy olyan Görögország térképet, hogy még Bulgária és Törökország nyugati része is rajta van, ami nekem kell majd.
Isztambullal szintén ismerkedtem, bár a Gül nevű török leányzó eltűnt internet közelből, aki felajánlotta, hogy megmutatna pár helyet. Egyedül pedig tuti nem fogok bóklászni, de majd feltalálom magam és pár emberrel addig tuti összehaverkodok annyira, hogy együtt egy kis sétát tegyünk a szabadidőnkben. Persze ez attól is függ, hogy a két éjszakás isztambuli szállás hol is lesz. Én bevallom ezt a várost várom a legjobban. Korábban már belinkeltem ezt a kisfilmet róla, ami engem teljesen felpörgetett:
Remélem valóban ilyen pozitív lesz az iszlámmal való első találkozásom.
2008. szeptember 2.
Itt most eléggé megérkezett az ősz... Bízom benne, hogy azért délen még meleg lesz valamennyire és szépen fog sütni a Napocska. A svájci út előtti héten itt végig esett, erre ott gyönyörű tiszta idő volt.
* * *
Az utazás
1. Első nap:
Szegedig könnyedén haladtunk az autópályán, hogy a város főterén felvegyünk két régész végzettségű utastársat, akik éppen előttem ültek a buszba. Én egyedül árválkodtam az öt ülésen, de ezt a helyet szeretem a legjobban az ilyen utazásoknál, mert csendesebb, kényelmesebb és talán a legfontosabb, hogy tudok hátrafelé fotózni a buszból. Bíztam benne, hogy majd esetleg Szabadkát látni fogjuk távolról, de a Délvidék rémesen unalmas holdbéli tájnak tűnt a számomra, ahol Újvidékig gyakorlatilag semmilyen települést nem lehetett látni. Akkor még nem sejtettem, hogy ennél már csak Kelet-Görögország és Nyugat-Törökország lesz ritkábban lakott senki földje. Az autóút gyakorlatilag két egymás mellett futó 2x2 sávos főútnak felelt meg, amelyet ugyan egy ligetes járdasziget egymástól elválasztott, de ezen kívül csak műveletlen vagy éppen már letermett területek között haladt el. Lehet a háború árnya vagy talán már az őszi utazásunk miatt úgy tűnt, mintha a föld színe is fakó és élettelen lenne. Valószínűleg csak nekem tűnt ilyennek és én képzeltem ezt bele, de az, hogy még a horizontig véletlenül sem volt egy település vagy legalább egy templomtorony látható, az kifejezetten növelte az elhagyatottság érzését. Az első fotóimat a Duna fölötti átívelő hídról készítettem. Öröm volt látni, hogy milyen szép nagyra duzzadt a folyó. Később megálltunk az első egészségügyi pihenőre is. Kicsit aggódtam, hogy most jön a latrinás műsorszám, de végül egy rablásnak beillő 1 euróért egy egész civilizált illemhelyet is felkereshettünk. A benzinkutasok még csak véletlenül vagy lehet szándékosan nem beszéltek szerben kívül más nyelvet, mert páran máris élelmiszert vagy talán kávét akartak venni, holott még pár órája hagytuk el Magyarországot. Valahogy ezt sosem tudtam megérteni, hogy nem lehet jobban felkészülni egy ilyen hosszú útra.
Belgrádban álltunk meg elsőként, amely a programunkban is szerepelt. A városba bevezető immáron valódi autópálya mellett balra látszott egy kb. 15-20 emelet magas ikertorony, amely elvileg a keresztény-iszlám felekezetű helyi lakosság megbékélését szimbolizálta volna, de gyakorlatilag nem működött az idealista elképzelés. A végeláthatatlanul hosszú, már-már Üllői utat idéző sugárút 10-15 emeletes toronyházak erdejében haladt tovább. A házak szürkének és lehangolónak tűntek, mert sehol nem volt színes kőpor vagy akár felújításnak nyoma. Az ablakokat is kiálló betonív vette körül, tehát a régi rendszerben náluk is ízlésficamban szenvedtek a tervezők. A fővárosnak egyébként nagyon szép a fekvése a Száva-Duna összefolyás miatt, de mire ezt megpillanthattuk volna, addigra egészen már élmények alá kerültünk. A sugárúton továbbhaladva ugyanis átkeltünk a Száván, ahol jobbra hatalmas vasúti híd volt látható, amelynek tövében indiai viszonyokra emlékeztető nyomortelep volt látható. Elkeserítő volt látni az összegyűjtött alapanyagokból álló viskókat. A város fejlettebb részébe érve több házban látszik a bombatalálatok helye és azokat nem is állították helyre, amik így elég nyomasztó sebhelyként éktelenkedett a város szívében. Itt olyat kell elképzelnetek, hogy a kórház épületének egy 2-3 emeletet érintő része totál össze van dőlve, míg a környező elszigetelhető szinteken égtek a lámpák, tehát folyt tovább az élet. A városban több ilyen részben sérült épületet láttunk és volt pár, ami az 1999-s NATO bombázások miatt lehetett lakatlan kísértetház.
A parlamentet zöld kupolákkal díszített épülete mellett elhaladva a várba érkeztünk, amelynek a szép parkja már élettel telibbnek tűnt az ezt megelőző sérült homlokzatok után. Az erődbe érkezve lefotóztam az alaprajzot ábrázoló plakátot és itt realizáltam kézzel fogható távolságban a buszból látható óriásplakátok után, hogy cirill betűkkel írnak és még csak elolvasni sem tudom. A kiszögellésről a kilátás viszont gyönyörű a Száva-Duna összefolyásra, bár én azt vártam, hogy a szigetek és a Duna túlsó partja is jobban be lesz építve. A nagyobb kiterjedésű sziget állítólag madár rezervátum, míg a Dunának a keleti oldalára gyakorlatilag a város nem is nagyon terjeszkedett, így meglepő módon a várral szemben semmilyen épület nem volt látható, mintha Budáról is egy pesti síkságra tekintenénk át. A távolban még így is lehetett látni azt a hatalmas iker felhőkarcoló jellegű épületet a stadion mellett, amelyet korábban említettem. Ami talán kicsit szokatlan volt még, hogy a várfal alatt még lehetett látni pár falcsonkot és egy-két hajódokkot, de gyakorlatilag a két folyó oly közel van az erődhöz, hogy házak alatta nem is nagyon voltak, mintha az ártérnek meghagytak volna ezt a partszakaszt. A várban a kiállítást nem tudtuk megnézni, de volt egy kétnyelvű (magyar és szerb) emlékmű a nándorfehérvári diadal emlékére. Illetve volt egy szem, amelyen elég kulturált és szép megoldás volt, hogy Belgrád összes történelmi nevét, így köztük Nándorfehérvárt is felsorolták. A várban kaptunk egy kis szabadidőt, így gyors körberohanás megnéztem az ottani oszlopon álló Szabadság-szobornak megfelelő figurát, amelyet a franciák adományoztak nekik Trianon után. A vár másik oldalán megnéztem az 1450-ben épült Zindan kaput, amely gyakorlatilag két körbástyából állt és a börtönről kapta a nevét. Az erődből kiérve a várfalakon légvédelmi ágyúkat és tankokat is meg lehet nézni, bár ez inkább a fegyvereket kedvelőknek volt igazán érdekes. Ami még kicsit furcsa volt, hogy az egyik vizes árokban teniszpályát létesítettek, de úgy tűnik ez a rész számít a város zöld tüdejének, mivel nem messze van innen az állatkert is. Sajnos a sétáló utcában nem volt időnk bóklászni, pedig pár árus árult szuveníreket is. Nekem úgy tűnt, hogy ezek egyelőre még eléggé elmaradottak, mivel többnyire a szerb zászlót, foci relikviákat és egyéb hazafias termékeket árultak.
Ha jól emlékszem Belgrádban volt egy kis incidens is a csoporton belül, mert egy súlyosan asztmás bácsi nem hozta magával a gyógyszereit, így meg kellett állni egy patikánál. Elvileg nekem is közre kellett volna működnöm, amikor megtudták, hogy gyógyszerész vagyok, de végül az idegenvezető elment a házaspárral és vettek egy kb. 6000 forint értékű pipát. Ilyenkor azért szoktam egy kicsit a fejemet fogni, mert ha krónikus beteg lennék, akkor mindig magamnál tartanám az életmentő gyógyszereimet.
Belgrádból még annyi maradt meg, hogy a város déli oldalán, egy domb tetején láttuk a buszból pár pillanatra egy most épülő hatalmas templom aranyozott kupolás tetejét. Utána viszont az út egyre magasabbra vitt és a kertvárosokat idéző házakat láttunk mindenhol, tehát ezek szerint errefelé laknak a tehetősebbek.
Késő este Nis érintésével, majd egy szép szurdokon át érkeztünk meg a szerb-bolgár határra. Ott érthetetlen módon pár bőröndöt kivettek a határőrök teljesen véletlenszerűen és bele kukkantottak, majd egy jó fél órás várakozás után tovább is engedtek minket Bulgáriába. A határtól annyira már nem messze fekszik a főváros, Szófia, ahol egy 18 emeletes Hemus hotelben aludtam, amelyről a Vissza a jövőbe második része ugrott be, ahol az alternatív valóságban át volt építve a bíróság épülete egy hatalmas szállóvá és kaszinóvá. Ezt azért is volt időm jobban tanulmányozni, mert hátulról eleve én kászálódtam ki utoljára és nem is akartam részt venni az ölre menő harcban, hogy ki kapja meg hamarabb a szobakulcsát. A bolgároknál kicsit furcsa volt, hogy bekérték az útlevelünket egész éjszakára, de egyébként a vacsora is messze felülmúlta az elvárásaimat, ahová szintén utolsónak érkeztem a szobámban való gyors mosakodás után. Az éhes utazó ugyan általában mindent elfogad, de itt tényleg azt kell, hogy mondjam, hogy a fejadag ellenére ízletes ételt kaptunk. A legjobban a csokoládés baklava jellegű desszert maradt meg az emlékezetemben. A hosszú út miatt elég fáradt voltam, így egyelőre esti séta még szóba sem jött. Felmentem a tizediken lévő szobámba az éppen vegetáló liftek közül egy működőt kifogva. A szoba tiszta és takaros volt, bár az ablakot nem lehetett lebuktatni, mert állítólag sok volt az öngyilkosság. Mellettünk éppen egy fontosabb sugárút futott és egy plaza (City Center Sofia) fénye világítottak, míg a távolban már látszott 1-2 látnivaló, amelyeket csak másnap sikerült beazonosítanom (Alexander Nevsky katedrális és a csúcsdíszes pártház). A kaszinó szerencsére nem hallatszott fel, de a szúnyogfóbiámat feladva így is szellőztetni kellett, mert annyira hőség lett éjszaka a zárt helységben.
2. Második nap:
Szófiában reggel az ablakból megint csináltam pár képet és próbáltam ráközelíteni a fényképezőgéppel az este már megfigyelt attrakciókra. Egy stadion mellett elhaladva dugóba kerültünk, ami alatt elhaladtunk egy körbe kerített szoborcsoport mellett is. Érintettük egy nagyobb téren egy lapos épületet, amelyről kiderült, hogy a parlamentjük. Valahogy én ennél grandiózusabbat vártam, de a vele szemben lévő lovasszobor, majd a váratlanul kibukkanó Alexander Nevsky katedrális pillanatnyi időre felbukkanó sziluettje egy mellékutca végén kárpótolt. Aztán láttuk még az orosz hagymakupolás templomot, de végül a nemzeti bank és a régi pártház mellett sikerült a belvárosig elvergődni, ahol Szófia istennő szobra fogadott minket. Az idegenvezetőnk adott egy turistáknak szóló térképet. A főtér éppen fel volt túrva az épülő metró miatt, tehát ezért volt ez a fennakadás eddig is. Késésben voltunk tehát, de itt egy kis időt még elpazaroltunk valutaváltással egy közeli banknál. Az irodaházak által körbeépített Rotunda templomot sajnos nem néztük meg, bár én pont ráláttam egy kapualjban. Később olvastam csak utána, hogy mit is láttam akkor, mert furcsának tűnt a régi és új épületek ilyen szokatlan előfordulása. Ezután a csoporttal gyalogosan elhaladtunk a Banybashi mecset, a nemzeti bank, majd a Szent Szófia templom érintésével az Alexander Nevsky katedrálishoz mentünk. Kint volt pár árus, akik közül egy ikonkészítő kötött le leginkább, mivel több tucat vallásos kegytárgy sorakozott a kínálatában, még ha ezek egyáltalán nem az én ízlésemnek felelnek meg. A katedrális már kívülről lenyűgözött, de a sietős tempó miatt rögtön betereltek minket. Bent speciel nem tudtam, hogy nem lehet fotózni, így rám is szólt egy pap, amikor a vakum villant párat. A félhomályban egyébként sem lettek jók a képek. Az első igazi ortodox templom engem lenyűgözött, mivel nem is hasonlít az otthoniakra, ahol eddig jártam. Itt minden falfelület fel volt használva, tehát még az ívek alatt részt is freskók borították. Az ablakok a zöldre festett üveg miatt oly sötétek voltak belülről, hogy csak itt-ott szűrődött át egy kis világosság. Ezt tényleg látni kell, mert a későbbi kolostoroknál sem lehetett fényképezni és igazából filmezni sem, így csak a saját szememmel látottakra tudok hagyatkozni a leíráskor, ha már megörökíteni vagy megmutatni nem tudom nektek. A tömjénes füstölőktől és a gyér fényviszonyoktól volt egy misztikus beütése a helynek, ami azonban egy idő kicsit nyomasztó is lett. Kijövet után én még gyorsan körbesétáltam az egész katedrálist pár fotó készítése miatt, ami miatt már én voltam az utolsó, aki a buszra vissza felszállt. Le is maradtam a másik templom előtt lévő kőoroszlánról, de ezt az utolsó estén végül pótoltam. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a látványtól, ahogy a sok apró kupola és félkupola egymást támasztja, míg a legfelső aranyozva beragyogja az egészet. Közben a jellegzetes bolgár vékony ablakok sora díszíti az egészet, de mint mondtam, ettől még bent nem lett sokkal világosabb.
A bolgár főváros megtekintése után továbbutaztunk a rilai kolostor felé. Nagyon szegény falvakon át vezetett út, amelyeknél úgy éreztem, hogy a hegyek között elzártan megállt az idő. A helyiek szőlőlugasaik alatt figyelték a forgalmat, amely a mélyen a hegyek között lévő kolostor irányába tartott. Nem hiába van a világ végén a Világörökség részeként, mert tényleg fantasztikusan néz ki. Az ortodox templom és a mellett lévő régi lakótorony az udvar közepén helyezkedik el, amit egy három szintes ötszög alaprajzú épület vesz körül. Sajnos nem engedték fel a turistákat a fából készült lépcsőkre, pedig magasabbról a templom is szebben nézett ki. Rilai fotót szinte minden művészettörténeti könyvbe beletesznek, így páran rajz órán találkozhattatok vele. A középpontban lévő imahelyen aztán pláne nem lehetett fotózni, de vettem egy képeslapot, amely jól visszaadta azt a látványt, hogy bent mintha minden aranyból lett volna. Az ikonok mellett a gyertyatartók és egyéb kegytárgyak szépen be voltak vonva és látszatra meg se mondaná a látogató, hogy a szerény viseletű apácák és szerzetesek ilyen pompát képesek teremteni maguknak. A benti túlvilági hangulatot csak fokozta a sok gyertya és füstölő, ami máris felülmúlta a szófiai élményeimet. A kolostor másik végén kimenve megnéztem azt a patakot, ami mellé az egész épületegyüttest létre hozták. A kolostor két kijárata felújítás alatt állt itt is, ahol a freskókat renoválták. A benti kiállítást idő hiányában nem tudtuk megtekinteni, de így is maga az épület volt a lényeg. Rila után megálltunk még a busszal mézet venni, majd tovább mentünk Görögország irányába.
Később megálltunk Melnikben, amely nem messze a határtól jelenleg Bulgáriához tartozik. Állítólag arról híres, hogy ott bújtattak egy nemzeti hőst egy görög-bolgár konfliktus során. A környéken nagyon szép homokkő oszlopok és hegyoldalak vannak, amiket az időjárás szépen lecsiszolt kúp alakúra. A kicsiny faluban elég sok fogadót létesítettek és elvileg lett volna egy kilátóhoz vezető ösvény is, míg azt a bizonyos hőssel kapcsolatos házat csak nehezen találtuk meg, bár én elvesztettem a fonalat, hogy kiről is volt pontosan szó. A szabadidőben én megpróbáltam feljutni a hegyre, így egy darabig én előre mentem és egy régi erőd maradványai mellől visszapillantva próbáltam a város fölé tornyosuló szép dombokat megörökíteni.
Este megérkeztünk a görögországi Stavrosba, ahol egy kis huzavona árán a csoportot négy különböző szállásba szétosztották. Mondanom sem kell, hogy a legtöbben elégedetlenek voltak, mert a másik pár méterrel közelebb volt a tengerhez vagy távolabb estek a falu középpontjától. Nekem szerencsém volt, mert a sofőrökkel, az idegenvezetőnővel és egy nem társított hölggyel együtt egy nagyon szép és elit szállást kaptunk. A tengerre nézett a szobám, de köztünk volt még egy park és egy focipálya is.
3. Harmadik nap:
Stavrost talán úgy tudnám jellemezni Before után szabadon, hogy "Tesco gazdaságos Görögország". Az apartmanokba szétszórt csoport reggel továbbzúgolódott az elhelyezés és ellátás miatt. Mit ne mondjak, tényleg nem volt egy nagy eresztés és azért a helyieknek az elmúlt évtizedekben fellendült turizmus miatt még tanulniuk kell a vendéglátást. Kevés és napról napra ismétlődő fejadagok, minimalista kiszolgálás volt jellemző az étteremben. Stavrosban többnyire szerbek, bolgárok és magyarok járnak. Az viszont kifejezetten imponált, hogy öt nyelven - köztük magyarul is - ki volt írva az étlap, tehát bárki kérhetett jobb ellátást. Még a pincérek között is volt magyar, akik nyáron az itteni turistákat szolgálják ki és így a görög főnökeik is jól járnak.
Ezen a napon megcserélték a programot és a hosszú ideérkezés miatt egy rövidebb, kevésbé fárasztó fakultatív kirándulást dobtak be a fürdőzés alternatívájaként. Így választottam Thesszalonikit, ahol elmentünk a városba egy-két múzeumot megnézni. A Nagy Sándor múzeummal kezdtük, amely valóban gazdagon bemutatta az egykori világhódító életútját, majd páran bementek a Fehér Toronyba is, amely egykoron börtön és vesztőhely volt. A parti sétányon haladva az emeletes házak előtt a főtérre jutottunk. Majd a már a melniki értetlenség után a botrányosan rossz idegenvezetőnknek hála a csoport gyakorlatilag elvesztett. Előre mentem fotózni, mert nem bírtam már kivárni a "töszörgés" fedőnevű városnéző tempót, majd bevártam a csoportot. Az idegenvezető elmondta, hogy merre menjek a piac felé, el is indultam, majd visszanézek és a csoport nem jött utánam. Kicsit vártam, hátha a sarkon befordulnak, majd visszamentem, erre már nem volt sehol senki. Végül magamtól is eltaláltam az eléggé bűzös halpiacra, ami állítólag az egyik látványosság itt. Speciel a jégre tett bambán üres tekintetű és annál büdösebb halak fölött ordibálva áruló görög árusok tényleg egyedi látvány, bár akkor még nem sejtettem, hogy milyen mesés bazárba botlok majd Isztambulban. Szerencsére kényszerű magányomban nem estem pánikba, mert a szabadidő során szépen körbejártam a várost és sok látnivalót megnéztem (pl. diadalív, régi városfalak, templomok). Thesszaloniki nagy város és lakosságát tekintve Budapesttel vetekszik, amit az útikönyvből tudtam meg. A lakosainak száma eléri az 1,6 millió főt, így szükség is volt a part menti utcákban a 5-8 emeletes lakóházakra. A kávézókban pedig a város fiatalsága élte a szieszta után a nyüzsgő életüket. Szépen kávézgattak, kártyáztak, sakkoztak és egyéb játékokat játszottak. Én a hőséget egy kis jégkrémmel és egy utcai árustól vett hűtött ásványvízzel próbáltam csillapítani.
Este a várba is felmentünk, de ami már zárva volt és az idegenvezető ezt sem tudta, de legalább a kilátás szép volt onnan az öbölre, ahol a város teljes kiterjedését megcsodálhattam.
Stavrosba visszatérve este még fürödtem egy kicsit fél hét körül a 20-22 fokos tengerben, majd egy helyi cégnél befizettem magam három utastársammal együtt az ötödik napra egy újabb kirándulásra.
4. Negyedik nap:
Hajnal ötkor elindultunk a Meteorákhoz, ami tényleg megérte az öt órás buszutat. Út közben elhaladtunk az Olympus hegység mellett és megálltunk a fiatalság forrásánál, ahol szépen sorba álltunk a barlangban, bár igazából nem tudtok, hogy mit is kell bent várni. Erre egy kis tálba folyt ki a hegy mélyéből a forrásvíz, aminek csodás fiatalító hatást biztosítanak. Olyan szűk volt már ott a hely, hogy négykézláb kellett bekúsznom és még így is a hátamat végigkaristolta a mennyezet, úgyhogy utána egy kis lapockámnál kialakuló izomgörcs után alig vártam, hogy kijussak. A barlang előtt is a benti víz folyt ki, ahol sokan mosakodtak. Nem messze innen megnéztük a másik barlangba vájt kápolnát, majd a függőhídon visszamentünk a parkolóhoz. Ott az is ki volt írva talán németül, hogy ne hagyjunk értéket a kocsikban, ami azért Görögországra nem vett jó fényt.
A szépülés után továbbhaladtunk az egyre szárazabb éghajlatú félsziget közepe felé, ahol az erdőket gyér bozót váltotta fel a dombokon. Az elsőnek feltűnő kolostorok látványa egyszerűen elképesztő és nem hiába kapták a "levegőben lebegő" nevet. Sajnos ott sem volt jó a csoport dinamikája, így végül az egykoron tizenhatból mára csak hat látogatható, de azok közül is csak egyet, a legnagyobbat tudtunk alaposabban körbejárni. A buszos odajutás így is hajmeresztő volt, de legalább korán érkeztünk és még nem volt ott túl sok csoport. A buszoknak valami egészen ici-pici tér volt csak a megfordulásra, mert utána már egy nagyon szűk szerpentin mentén kellett leállniuk. A kolostorban megnéztük az étkezőt és a különböző kamrákat. Az egyik legvisszataszítóbb az a helység volt, ahol több tucat emberi koponya, a korábbi szerzetesek feje volt látható. Ezt inkább le se fotóztam, mert mintha a pokol kapujában álltam volna. Érdekesség, hogy ebben mai is laknak szerzetesek, így a fele nem is látogatható. Maga az épület kialakítása mesés, mert a sziklapárkányokon vetemények és kertek vannak, ahol apró kis kerítések választják el az ott lakókat attól, hogy a hatalmas szakadékba ne pottyanjanak. Mindig is imádtam az ilyen hegyi épületeket, ahol minden talpalatnyi hely ki van használva és több belső udvar, lépcsők választják el a különböző szinteken lévő épületeket. Régen csak felhúzták csörlővel az építőanyagokat és vendégeket, de el se tudom képzelni, hogy milyen kitartás és lelkesedés kellett ahhoz, hogy évszázadokkal ezelőtt valakik ezt az épületet egy gyakorlatilag csak sziklamászással megközelíthető kiálló sziklára felhúzzák. A kilátás pedig csodálatos, ezt mondanom sem kell.
A kolostor után elmentünk egy ikonkészítő műhelybe is, ahol egy erdélyi férfi elmesélt pár alapszabályt az arcok ábrázolását és a színhasználatot illetően. Utána megmutatta a finom aranyfóliát, amivel az ikonok egy részét, feltételezem a glóriát bevonják. A boltban rengeteg vallásos kegytárgyat árultak, de elfértek mellettük a szexkártyák és egyéb pajzán csecse-becsék is. A görögök pedig eleve meztelenül sportoltak, így óhatatlanul a hölgyek mindenhol kiélhették a kíváncsiságukat, mivel róluk készült képeket, szobrokat is találhattak. Az ikonok világa után megálltunk ebédelni a Meteorák alatt lévő városban, majd hazafelé vettük az irányt.
5. Ötödik nap:
Ma volt a külön szervezett kirándulásunk. Korán reggel a helyi buszjárattal elmentünk Kavalába, ahol körbejártuk a belvárost. A szép öbölben sok-sok vitorlás hajó ringatózott, majd a görög-török közös múlt egy mementójaként elhaladtunk egy templommá alakított mecset mellett, hogy a város egyik ékét, már a hegyi útról a városba történő leereszkedés közben is látható akvaduktot megnézzük. Utána három társammal önállósítottuk magunkat és felmentünk a Fellegvárba, ahol megnéztük a renoválás alatt lévő várat és gyönyörködtünk a panorámában. Ezek után Atatürk házát és szobrát néztük meg kívülről és betértünk egy ortodox templomba is. majd később komppal átmentünk Thassos szigetére. A 40 perces átkelés alatt a sirályokat kézből lehetett fotózni és a szégyentelenül pofátlan madarak úgy szálltak el a hajó mellett, mintha világ életükben a turisták szendvicsein nőttek volna fel. Thassosban is hegyet másztunk egy Kr. e. IV. században épített színházhoz és várromhoz a rekkenő déli hőségben, majd egy gyros pita felfalása után egy jót fürödtünk a 30-35 fokos melegben. A kölcsönkapott búvárszemüveggel csodás és egyben picit sivár víz alatti világ tárult fel előttem. Látszottak a hínárok, a hullámok által alakított homokpadon csillogott a megtört napfény, de halak alig-alig voltak. Ennek ellenére azt hiszem beleszerettem a könnyű búvárkodásba és ha lesz alkalmam, akkor még ki fogom próbálni. A másik érdekessége az U alakú tengerpartnak az volt, hogy a hullámok parthoz való verődését a középpontban úgy lehetett érezni, mintha egy tapsviharba kerültem volna. Este volt egy görög est, ami egyszerűen siralmas és röhejes volt. Mini kaja, három táncos kicsit bohóckodott, majd a középkorú és nyugdíjasokból álló banda elkezdett magnóról játszott cigányzenére táncolni. Brrr. Erről majd később részletesen is mesélek.
6. Hatodik nap:
Elindultunk végre Törökország felé és út közben megálltunk Amphiopolis régészeti múzeumánál. Ez szintén csalódás volt, mivel pár táblán és vázán kívül gyakorlatilag semmit nem lehetett látni. Az már egy másik történet, hogy jó pár ország mindenét odaadná, ha ilyen kincsei lehetnének, de én bevallom végre egy timpanonos "klasszikus" görög templomot vártam. Még Xéna szülőházát sem találtuk meg, de ez érthető, hiszen ő kitalált szereplő. ;)
Később Philippibe mentünk, ahol végre láthattam eredeti görög oszlopokat és szép mozaikokat is a nagy ásatáson. Az egykori keresztény katedrális romjai is monumentálisak. A város régen gyönyörű lehetett, de számomra érthetetlen módon a területének alig harmadát, ha eddig feltárták.
Később a saját csoportommal is elmentünk Kavalába, ahol a légkondicionáló elromlása miatt volt egy kétórás kényszerpihenő és még picit be is borult. Igazából a szemerkélő eső miatt nem is nagyon volt kedvem újból felsétálni a Fellegvárba, így lent maradtam és vettem igazi görög gyrost egy ízléses étkezdében.
A kényszerű szerelés folyományaként későn értünk a török határhoz, ahol az eddigiektől eltérően szépen le kellett szállni a buszról és egyesével megvenni a belépési vízumot, majd azt lepecsételtetni. A határ is elég félelmetes volt a katonák miatt, mert már rég nem láttam ennyit mióta nálunk már bevezették a Schengeni-egyezményt. Az mindenesetre szimpatikus volt, ahogy köszöntötte egy díszes felirat az országba érkezőket. Később a Gelibolu-félszigeten haladtunk és kicsit elszomorodtam, hogy több tízezer katona ott mészárolta le egymást a szoros miatt. Számos helyen volt emlékmű erről. Este dokkal érkeztünk Eceabatból Çannakálébe, ahol a görögtől eltérően itt megint svédasztal volt és a nagyszerű, minden igényt kielégítő ellátás után még sétáltunk egy picit. A velem tartó utastársaim be akartak menni egy helyi mecsetbe, de gyorsan lebeszéltük őket, mert a ramadán miatt éppen esti ima folyt és ők sem voltak úgy öltözve. Az esti
7. Hetedik nap:
Reggel a müezzin ébresztett fel, de aztán sikerült egy kicsit visszaaludnom. Kinéztem az ablakon és több házon Atatürk fotóját láttam. A reggeli előtt még kiszaladtam a tengerpartra a szállodából egyedül, mert le akartam a szorost és a túloldalon lévő erődőt fotózni. Sajnos nem mentem elég messzire, így utólag tudtam meg, hogy a legújabb Trója feldolgozásban használt falovast is megtekinthettem volna.
A várost elhagyva ellátogattunk Trójába. Nagyon szép kis ásatás, de valójában ez egy roppant pici egymásra épített település romjai. Bevallom, hogy sokkal többet vártam. Utána megálltunk az árusoknál is, ahol aztán mindenki kedvére vehetett falovakat ábrázoló szuveníreket.
Később végigutaztunk a már-már kihalt és sivár Anatólián át Bursába, ahol elsőnek elmentünk az első szultánjuk (Osman Gazi) sírjához. Az ott lévő parkban megnéztem az óratornyot és a hatalmas várost. Az egykori városfalak mellett elhaladva a Nagy Mecsetbe látogattunk. S itt kezdődtek a problémák, mert az idegenvezető, sem a hozzánk kirendelt török idegenvezető nem beszélt az iszlám szokásokról. Tehát volt pár finoman szólva is sötét utastársam, akiknek bár elmondták, hogy vegyék le a cipőt a szőnyegre lépés előtt, ez már meghaladta a szellemi képességüket és még hőbörögtek egy sort. Végül sikerült kompromisszumra jutni és a levett szandálokat és cipőket szatyrokban bevihettük, mert féltek, hogy lába kél, amíg bent leszünk. Aztán jött a feketeleves, bent néztünk a valóban impozáns méretű imahely fehér falait és hatalmas kalligrafikus írással írt Korán idézeteit, amikor elkezdődött a dél és napnyugta közti ima és egyre többen lettek bent tömött sorokban a szőnyegen felsorakozva. Erre az idegenvezető csak beszélt és beszélt, míg a helyiek egyre jobban megvetően néztek és a szemükkel kifelé tessékeltek. Majd ahelyett, hogy kimentünk volna az oldalkijáraton, elkezdtek a sorok között végigcammogva kimenni. Mondanom sem kell, hogy a hátul helyett foglaló nők már előre borulva imádkoztak, s az egyiknek majdnem ráléptek a kézfejére és a cuccaira. Rém kínos volt ez az egész és mivel még a cipőt is vissza vette az eleje rögtön a küszöb átlépése után, ahelyett hogy kihúztak volna a márvány lépcsőkre, a hátul maradottak pláne beszorultunk a végén. Nagyon rég nem szégyelltem így magam és azt hiszem a csoport az országimázst remekül fejlesztette. A Zöld mecsetbe is átmentünk, amelynek leginkább a faragott idézetekkel ékesített kapuja és ablakai nyerték el a tetszésemet. Erre ott megint megkérdezték, hogy megint le kell venni a cipőt? Bah... Ez az imahely már kisebb volt, de bent szép színes csempék borították a falakat és a fülkéket.
Este a változatosság kedvéért megint késésben voltunk és végül egy rövidebb hajóúton értük el Isztambult, ami a maga 15 milliós lakosával, a hatalmas külvárosokkal és a közel 100 kilométeres átmérőjével tényleg tekintélyt parancsoló. Átmentünk a Boszporusz fölött és az éjszakai látvány beleivódott az emlékezetembe, mert a sok-sok kivilágított középület és mecset már egyértelműen egy nagyváros arcát mutatta. A szállásunk nem messze volt a Beyazit mecsettől, de egy szűk mellékutcában lavírozva elég sokáig tartott, mire elértük a szállásunkat. A csoport harmada, köztük én is, megint jobb szállást kapott, még ha ehhez vissza is kellett menni egy domboldalon. A négy csillagos hotel volt életem egyik legjobb szállása, még ha csak sima lakóházak között feküdt.
8. Nyolcadik nap:
A szálloda tetején lévő étkezőben kaptuk a reggelinket, ami azért volt szerencsés, mert rálátás nyílt Isztambul déli részére. Ennyi komphajót és uszályt még sosem láttam egyszerre, mintha egy flotta indulna háborúba. Előző este szóltunk az idegenvezetőnek, hogy hétfőn az Aya Sofia mecset zárva lesz, amiről ő szintén nem tudott, mert még nem járt Isztambulban. Ez meg is érződött, mert magától semmit nem volt hajlandó mondani, hanem mindent mondatonként fordított vissza a török kollégája ékes angolsággal elmondott szövegéből. Ezzel viszont egy csomó idő elment, de én addig körberohangálva egy csomót fotóztam. Jártunk a főbb látványosságoknál, így Hippodróm téren, a Kék Mecsetben és az Elsüllyedt Palota nevű víztározóban.
A Hippodróm tér különleges, de annyira a figyelmemet már nem tudtak lekötni a középen felállított obeliszkek és a németek által épített kút sem, mert alig tudtam levenni a szememet a Kék Mecset hat minaretes épületéről. Itt volt egy kis közjáték, mert éppen plexipajzsos rohamrendőrök is mentek egy tüntetésre, de ez minket nem igazán érintett.
A Kék Mecsetbe bejutva az állkapcsomat kellett keresgélni. Sok lenyűgöző méretű templomot sikerült már látnom, de ennek a mecsetnek a szépsége és nagysága mellbevágó volt és valóban alázatot követelt. Hihetetlenek a méretei és mégis sikerült az egészet légiessé tenni, hogy a kupolakomplexum csak négy oszlopon nyugszik.
Az Elsüllyedt Palota közelében volt a Million Stone, azaz a török null kilométerkő is. A "palota" hangulatos volt, mert ilyen helyen még nem jártam. Régen ez egy természetes víztározó volt, amelyet sok-sok oszlop tartott. Párat más épületekből használtak fel, amely közül néhány díszesebb az érdeklődés középpontjába került (pl. Medúza). Az egyiknél például a kézfejünkkel kellett egy kört leírni, miközben a hüvelykujjunkat az oszlop nyílásában hagytuk. Az egész nyirkos helyben legjobban a hűvös levegőt élveztem, ahogy néha az arcomra csöppent pár vízcsepp a kinti forróság után. A pár centis vízben halak is úszkáltak. Próbáltam pár fotót készíteni a korlátra letett gépemmel, mert ötletesen az oszlopok tövébe tett lámpák sejtelmesen világították be a hatalmas föld alatti csarnokot.
Újra a felszínre érve volt egy kis szabadidő, amíg megvártuk a palotát meg nem tekintő utastársainkat, majd a csoport megint elhagyott egy "valódi" szőke utastársammal együtt a Topkapı palotához menet. Én megálltam képeslapot venni, s mire utolértem őket, valójában egy gyorsabb utat találva levágtam a távolságot és eléjük kerültem. Mondanom sem kell, hogy hülyére rohangáltam magam és a vízhólyagok száma is szépen gyarapodott tovább, de szerencsére a csoport meglett. Aztán a Topkapıban is a fordítás miatt vártunk rengeteget, de addigra én minden részleget külön-külön végignéztem. A szultán tudott élni. Gyönyörű használati tárgyak, csempék sokasága volt mindenhol, bár az igazán értékes dolgokat így sem engedték a nagyközönségnek megmutatni vagy nem engedték lefotózni. A palotát teljesen körbejártuk és csak elképzelni lehet az ott folyó életet a hárembe került leányzókkal és herélt szolgák sokaságával és intrikájával együtt.
A palota után már nagyon ki voltam száradva, mert elfogyott az ásványvizem, végül két társam megrökönyödésére egyben lehúztam 1,5 liter ásványvizet, amelyet egy árustól vettünk. Ezek után alig bírtam sétálni, mert lötyögött a víz a pocakomban. Séta közben láttunk néhány régi fából készült épületet a palota külső kapujánál, amely a régi török építészetből maradhatott még ott. Az is tetszett, hogy a villamos sínt átrakták egy út közepén lévő fa miatt. Az egész negyednek volt egy ilyen régies érzete, mintha meg is állt volna az idő, de egyben már az új kor vívmányai is megérkeztek volna. A villamosoknál tetszett a jegykezelő megoldás, hogy a peron teljesen körbe van zárva a megállónál és csak mehet be, akinek jegye van.
Társaimmal elfogyasztottunk egy dönert egy étkezdében, majd a Bazár felé indultunk, amikor egyre több és több gépfegyveres rendőrbe botlottunk. Kiderült, hogy sikerült egy rendőrkapitányság mellett elhaladni. Maga a Bazár nem más, mint egy városméretű középkorból származó plaza. A labirintus jellegű utcák teteje szépen be van fedve az eső elől, de így is szép világos volt. Valahogy azt vártam, hogy majd egy itthoni KGST szintű kirakodóvásárt látunk, de ez sokkal-sokkal igényesebb volt. Az árusok persze ravaszok, de egyben roppant kedvesek is voltak és néhány magyarul is tudott. A velem lévő srácot, Tamást folyton "Attila pasának" hívták. Szerencsére sikerült meglelnem azt, amire vágytam, mert a Kék Mecsetet szerettem volna kis makettben megvenni. Kicsit bolyongtunk még a bazárban, ahol udvariasan sikerült leszerelnünk a portékákat értékesítő embereket. Így is volt egy érdekes esetem. Egy férfi kirohant, megsimogatta a pocakom és megszólalt: "nagy has, nagy has". Aztán sarkon fordult és visszament az üzletbe, de gyakorlatilag nem mondott semmi mást és nem is hívott minket, hogy nézzünk be hozzá. Nem igazán tudtam hova tenni, hogy mit akart ezzel a mozdulattal, de lehet nem szaladgál ilyen hozzám hasonló mackó a bazárban.
Kora este én magamtól is elmentem egy picit sétálni és bementem a Beyazıt mecsetbe. Nem mondom, hogy teljesen egyedül, mert nem akartam senkit sem zavarni, de aztán jött 3-4 turista és velük bementem. Lélekemelő élmény volt az iszlámmal való ilyen közvetlen, személyes találkozás, de aztán pár perc után távoztam, majd megnéztem az Egyetem épületének díszes kapuját.
Este hatra előrehozták a kilencedik napról a hajós kirándulást. A szállodáinktól gyalog mentünk át egy éttermekkel szegélyezett utcán a halpiacig, ahol aztán a busz már fel tudott minket venni és elvitt minket az Aranyszarvat megkerülve az Új Mecsethez nem messze a Galata hídtól. A hajós kirándulás 1-1,5 órás volt. Én a fedélzeten próbáltam még a naplementében fotózni a várost, de az egyre gyengülő fényerősség miatt ez nehézkes volt. A Galata torony büszkén magasodott egy ideig a város fölött, amiről sikerült egy-két használható képet azért készítenem. A fedélzeten is a szél elég erősen próbára tett mindenkit és többen lementek inkább a fedélközbe teázni. Elhaladtunk a Dolmabahçe szeráj és az Ortokay mecset érintésével egészen a Héttoronyig (Yedikule), amikor már teljesen besötétedett. Így visszafelé már a kivilágított várost is láttuk. Ennek ugyan örültem, de ugyanakkor csalódott is voltam, mert így fotókat sem tudtam túl szépeket készíteni. A Boszporusz híd tényleg hatalmas volt, ahogy elhaladtunk alatta és változtatta a színét. A hajós kirándulás után visszavittek minket a szállásunk közelébe és a Valens vízvezeték alatt is újból elhaladtunk, ahogy az előző este Isztambulba érkezéskor is.
Vacsora után a fiatalokból álló csapattal elindultunk megint a Sultanahmet mecset (Kék mecset) irányába a Divan Yolu nevű híres sugárúton, ahol színes forgatag várt minket. Kicsit olyan volt, mintha a nappal a turistáknak szólt volna, míg az esti-éjszakai mulatozás a helyieknek. Később megtudtuk, hogy valamilyen párt rendezvénye zajlott éppen és ezért voltak tradicionális népviseletbe öltözött táncosok a színpadon.
9. Kilencedik nap:
Ma mentünk vissza a hajó helyett az Aya Sofiába. A méreteit jól jellemzi, hogy állítólag sokáig a Piramisok és a Kína Nagy Fal mellett a világ legnagyobb épülete volt, majd a templomok közül a római Szent Péter Bazilika és a londoni Szent Pál Katedrális előzi csak meg. A fele sajnos be volt állványozva, de így is csak ámulni tudtam.
Utána Terkidağba (Rodostóba) utaztunk, ahol megnéztük Rákóczi házát. Akkor nem sokat tudtam az életéről és sanyarú sorsáról és sok mai politikus tanulhatna tőle. A városban gyakorlatilag más látnivalót nem néztünk meg, de az útikönyv is főleg ezt említi csak a magyarok számára.
Délután Edirne (Drinápoly) városába érkeztünk, ahol az Isztambultól elvont szabadidőt kellett eltölteni, ami miatt picit morogtam is. Aztán a látnivalók kárpótoltak, mert bőven volt mit nézni. Az itteni Selmiye mecset, Régi mecset és Háromerkélyes mecset is gyönyörű, bár ezekbe már csak a kis fiatal csapatunk ment be, mert az idősebbek megint előadták az "újabb mecset" lemezt és leszakadtak az itteni bazárban vásárolni és a szállodában pihenni. A Háromerkélyes mecset minaretjei azért tetszettek, mert mindnek más a mintázata. Vele szemben volt egy nagyon öregnek tűnő török fürdő is. A főtéren megnéztük újból Mimar Koca Sinan szobrát, majd visszamentünk a szállásunkra és közben ismerkedtünk a török város életével.
10. Tizedik nap:
A bolgár-török határátkelőt éppen átépítették, mert az itt átmenő forgalom ezt megköveteli. Ahhoz képest rövid idő alatt átjutottunk, miután belepecsételték a távozásunkat is az útlevélben lévő vízumba. Igazából ezen a napon javarészt már csak utaztunk a bolgár autópályán, de egy kisebb kitérővel megnéztük Perperikon pár éve feltárt sziklába vájt romvárosát egy hegy tetején. Régen itt emeletes házak álltak. A kövek között sétálva látható pár sírhely is, illetve a magasabban fekvő részen áll egy őrtorony, egy víztározó és egy görög templom maradványa. Aki nagy várfalakat vár, az szintén csalódni fog fent, de maguk a sziklába vájt lépcsők fantasztikusak és egyedülállóak. Lehet jól védhető volt ez a szikla, de annyira logikátlannak tűnik víz nélkül éppen ide építkezni. A környék is szép volt az egyre felhősödő idő ellenére. Ez az egész látványosság eléggé el van zárva a világtól, mert az útról észre sem lehet venni, hogy ilyen kincs van fent a hegytetőn. Idővel biztos felkapottabb lesz.
A hegymászás után aztán Plovdiv óvárosában sétáltunk, ahol megint megfigyelhettem a balkáni építészet csodát. A házak úgy néznek ki, hogy az emelet egy picit mindig előre ugrik az alatta lévő szinthez képest és ezt íves gerendák támasztják alá. Az óvárosban sok felújított épületet láttunk. Megnéztük az ókori színházat is, ahonnan szép kilátás nyílik az eléggé szürke újabb városrészre és a környező hegyekre. A színpadon egy Dávid csillag volt látható, ami lehet egy bibliai előadás díszlete volt.
Estére megint Szófiába kötöttünk ki ugyanabban a hotelben, ahol elsőnek is megszálltunk. Ekkor már nagyon lehűlt az idő, de a 9 fok ellenére elmentünk este is sétálni, hogy megnézzük a várost. A velem tartó csapat végül fellázadt és beültünk egy teát meginni, mert a szoros tempó miatt eléggé átfagytunk. Hirtelen jött az éles váltás a török meleg és az őszi bolgár idő között.
11. Tizenegyedik nap:
Gyakorlatilag kisebb megszakításokkal hazaérkeztünk és mintha rövidebbnek is tűnt volt az utazás. Egyedül azt sajnálom, hogy semelyik délvidéki városban nem álltunk meg, de mivel a csoport már eléggé el volt csigázva, így a többség alig várta már, hogy hazaérjen.
Az útról még lehetne egy csomó mindent mondani, de talán azzal kezdeném, hogy szerencsésnek érzem magam, hogy az útikönyvekből előre utánaolvastam pár dolognak és alapvetően vonzódom az iszlám kultúrkörhöz. Az idegenvezetőnk ugyanis többször nem állt a helyzet magaslatán, mert nem volt elég felkészült és mindent olvasott. Így történhetett meg, hogy Mohamed a XVII. században futott Mekkából Medinába vagy hogy a trójai háborút görögök és törökök vívták... Elvártam volna, hogy egy általános bemutatást elmond a iszlám vallásról, hogy a kevésbé járatosak is megismerjék ezt a kultúrkört. Akkor nem érte volna váratlanul őket a mecset előtt, hogy rövidnadrágban és cipőben nem szabadna bemenni, hogy a hölgyeknek el kell takarniuk a vállukat és frizurájukat, ha egy muzulmán imaterembe érkeznek. Az olyan apróságokon pedig már meg sem kellett volna lepődnöm, hogy amikor a fiúk körülmetélése, a rituális mosakodás vagy a nap imák szóba kerültek, akkor csak kiröhögték vagy kigúnyolták az egészet. Tehát én nem értem, hogy lehet egy ilyen útra eljönni. Szerintem csak pancsikálni akartak Görögországban vagy vásárolni a török bazárban, de a másik vallásának tisztelete egyáltalán nem ragadt rájuk.
* * *
A meglátogatott népekről
S itt lyukadunk ki arra, hogy a törökökben roppant pozitívan csalódtam. A csoportból többen éreztették, hogy kvázi cigányoknak, másodrangú embereknek tekintik őket. Szerintem nagyon kedvesek és világiasak voltak. Latin betűk, nyugati boltok, modern városrészek, akármelyik országban elfogadható öltözetű és viselkedésű fiatalok járkáltak az utcán. Eszembe jutottak Annatar szavai és valóban ez a Törökország, legalább az európaibb felfogású nyugati része számomra teljesen egyenértékű akármelyik európai néppel. Nyilván bizonyos játékszabályokat be kell tartani (pl. viselkedés, társalgási témák vagy vallási szokások terén), de egyáltalán nem emberevők. Ami zavart egy picit, hogy túl sok volt a gépfegyveres rendőr az utcán, mintha erővel tartanák fent ezt az egészet, nehogy a radikálisabb iszlám vonal vagy a kurdok bármit tegyenek, ugyanakkor megnyugtató volt, hogy vigyáztak a turistákra is. A tévében is volt pár angol nyelvű és török felirattal adott vagy csak angol nyelvű adó is. A CNBC-E csatornán egy rakás olyan sorozat reklámját láttam, amikről winniék is éppen csak beszámoltak a sorozatjunkien. Törökországban egyedül az alkudozással nem voltam kibékülve. Szeretem, ha valaminek pontos értéke van és nem úgy kell alkudozni. Páran elég akaratosak is voltak és alig lehetett tőlük megszabadulni. A városban is itt-ott sok volt a szemét és a dugó, de egy ilyen méretű településnél szerintem ez természetes. Ugyanakkor meglepően sok új építésű társasházuk volt és mesélték, hogy az ország lakosságának fele 28 év alatti, tehát a népesedéssel nekik nincs problémájuk.
Görögország egy része viszont nekem csalódás volt. A dicső múlt már csak turistáknak feltálalt kirakattá foszlott és szinte sem nem emlékeztet már rá. Nem azt mondom, hogy a görögök rosszak lettek volna, de annyira nem is kedveltem meg őket a vendéglátásuk miatt. Sokkal többet vártam tőlük. Ennek ellenére lehet egy másik faluban már mások a viszonyok. Thesszalonikiben azért a társasági életükbe is picit betekinthettem és a téren kint ponyva alatt ülő és beszélgető fiatalok egész szimpatikusak voltak. A tenger és a természet pedig gyönyörű volt mindenhol, ami nem lehet tőlük elvenni.
A bolgároknál éreztem azt, hogy iszonyat szegények. Néha elzárt falvakon is átmentünk és a halomba állnak a be nem fejezett vagy vakolat nélküli házak. Szófia koszos látványt nyújt a sok-sok lakótelep és gyár miatt, de ennek ellenére ott is és az országban is vannak még annyira ki nem aknázott látnivalók. Bulgáriáról összességében az a benyomásom támadt, hogy egy átjáróház volt a történelem során és még sokáig fog tartani, ha lépést akart tartani a többiekkel. Ennek ellenére itt is és a többi országban is hatalmas autópálya építések folynak, úgyhogy még ott is könnyebben megy az útépítés, mint nálunk.
* * *
A szállásokról
Görögországban elvileg nem lehet a WC papírt a kagylóba dobni éppen a dugulások miatt. Na most mindenki képzelje el, ahogy a használt cucc ott érik egy kukában egész nap a 30 fok fölötti melegben... Úgyhogy illetlenség ide vagy oda, én is inkább lehúztam többször a WC-t. Az már egy másik dolog, hogy talán ennek folyományaként néha kicsit szivárgott a víz...
Stavrosnál igazából nem készültem fel eléggé, hogy apartmanszállást adnak, tehát kevés törölközőt vittem az ott töltött négy éjszakára. A hasmenéstől tartva azért mindennap bekaptam egy kis széntablettát / loperamid tablettát, illetve csak ásványvizet ittam végig.
A legkényelmesebb szobák szerintem Törökországban voltak, bár végül is mindben kielégítő volt egy-egy éjszakát megtölteni. Isztambulban engem és pár utast egy négy csillagos szállodába raktak, úgyhogy jól jártam. A szemben lévő minaretes mecset müezzinjét is meg lehetett egy idő után szokni
Törökországban az tetszett még, hogy a gyerekek iskolába egyenruhába jártak. Rövidujjú ing a fiúkon, míg a lányokon szép kis blúz. Ez eszembe jutatta, amikor régen nekem is kellett kék köpenyt viselnem általános iskolában.
* * *
A görög est és Stavros leírása az Index fórumán
Sziasztok!
Én tegnapelőtt jöttem haza egy balkáni körútról és pár napot Stavrosban vendégeskedtem, így megosztanék pár észrevételt az odaindulókkal.
Ha egyedül mégy ki kocsival, akkor ott helyben is van 1-2 utazási iroda, akiknél le lehet foglalni egynapos kirándulásokat. Az egyik ilyen a Zeus Travel (nem reklámnak szánom), aminek itt vannak a programlehetőségei: KATT
Gyakorlatilag minden szépen ki van írva magyarul ott helyben is az irodájuk előtt nagy táblákra. Arra azért érdemes figyelni, hogy a legtöbb program naphoz kötött, tehát nem lehet mindennap mindegyiket választani. Most nem akarnék a GoogleEarthből térképet előcibálni, így elmondanám, hogy a kavicsos parttal párhuzamos utcán kell bemenni, ahol egy szupermarket áll, s utána vagy ötven méterrel egy be nem épített telek után már rögtön ott lesz a sarkon az irodájuk. A főutcával párhuzamosan, a park másik oldalán sétálóutcaként használt rész közepén is van egy másik iroda, aki ilyen kirándulásokat szervez. Mindenhol van magyar segítő, így a nyelv nem probléma.
1. Görög est
Mi elkövettük azt a hibát, hogy már otthon befizettük a görög estet (7500 forint volt), míg kint ez olcsóbb. Számomra az borzasztó csalódás volt, mert bár olvastam az előzetes véleményeket, azért nem hittem volna, hogy ennyire alulmúlják magukat. Este átvittek minket Asprovalta mellé egy étterembe, ahol bezsúfoltak két busznyi magyar turistát. Az árban benne van egy kb. 3-4 dl vörös vagy fehér bor, esetleg kóla vagy két szénsavmentes ásványvíz. Később 3 dl szódavízért képesek voltak 2 eurót kérni. Volt egy előétel, ami valóban olyan kevés, amennyinek látszott. Negyedbe vágott lapkasajt, két kis szalámi, paradicsomszelet és egy kis darab sajt. Aztán előre szólni kellett, hogy hústálat vagy haltálat kérünk. A tál szó talán erős, mert számomra ez nagyon kevéske volt. A kiszolgálás is olyan jellemzően görögös volt. Kihozzák az evőeszközöket vagy az italokat, aztán az asztalnál mindenki ossza el magának. A hely számomra sötét és füstös volt, aztán csak rátértek a zene-bonára is. Három táncos adott elő Dél-Görögországból, Közép-Görögországból és Észak-Görögországból származó táncokat különböző ruhákban. Végülis ez a része egész jó volt, bár nyilván három ember nem tud karneváli hangulatot teremteni. Kicsit bevonták a vendégeket is, de a legjobban a kint ülő helyi görögök élvezték az egészet, akik közül páran szintén táncoltak. A bajom inkább az volt, hogy nem mondták el, hogy éppen mit táncolnak. Később volt egy szerintem kicsit nőket megalázó asztalon táncoltatás, majd a férfiaknak olyan alfa-hím pozícióválasztó jelleggel egy földre letett pia körbetáncolása, majd volt egy kis zorba is. A legnagyobb meglepetést mégis az okozta, amikor cigánynótát kezdtek el játszani magnóról és a középkorú vagy inkább nyugdíjaskorú vendégek még azt élvezték a legjobban. Az már csak a tetőpont volt, hogy a felvételek közben valamilyen noname cigány rapper is beszélt, tehát én nem tudom, hogy mit játszottak, de nem igazán tetszett, pláne nem egy görög estnek szánt vacsorán. A műsor végül is 9-től kb. éjfélig tartott és szerintem elég bunkó módon a buszok is már éjfél előtt öt perccel járatott motorral álltak a ház előtt, hogy mindenkit hazavigyenek. Ebből a kis leírásból azt akartam kihozni, hogy aki szeretne ilyet látni, akkor menjen el és érezze jól magát, de azért csodát nem kell várni.
2. Meteorák
Mi a saját buszunkkal és csoportunkkal mentünk, így a helyi szervezésű útról túl sokat nem tudok mondani. Azt jó tudni, hogy a technikai szünetek miatt is még jó 4-5 óra útra van Stavrostól a Meteorák. Így mi eleve hajnal 5-kor indultunk, ugyanis a kolostorok többsége bezár délben 13:00-tól. Éppen ezért ha kocsival mentek, akkor jó, ha igyekeztek és lehetőleg legalább kettőt nézzetek meg a hatból. Később egyre több buszos csoport fog érkezni és az egész tömegnyomorrá változik. Maga a táj és a kolostorok csodálatosak, nem hiába a Világörökség része.
3. Csúszdapark
Ez érthető módon szeptemberben már zárva volt.
4. Thessaloniki
Ide is saját busszal mentünk, de a helyik is szerveznek oda utat. Esetleg a helyi buszjárattal való kirándulás is szóba jöhet, mert a jegyek nem vészesek.
5. Athos
Ezen sem voltam, de jó, ha tudjátok, hogy a parthoz képest x száz méternél közelebb nem vihet a csónak, így a kolostorokból sem biztos, hogy sokat láttok majd.
6. Kishajó
Ezen sem voltam, de egy éppen ott nyaraló fiatal pár szerint egész szuper kaland. Azért arról jó ha tudtok a kínos meglepetések elkerülésére, hogy nincs a szigeten WC...
7. Kavala-Thassos
Nos, ez az egynapos kirándulás szuper volt, még ha a 28 eurós ár egy picit borsos is. Ha nem mentek Törökország felé és Stavrosban nyaraltok, akkor érdemes rá befizetni. Kavala gyönyörű szép városka, bár mi leszakadtunk az idegenvezetőtől és magunk jártuk be a fellegvárat. Később komppal egy szomszéd halászfaluból visznek át Thassosra. A kb. 40 perces hajóút során a sirályokat kézből lehet etetni, ahogyan elszállnak a hajó mellett. A szigeten is fel lehet mászni a régi színházhoz, várromhoz vagy csak simán élvezni a tengerben a fürdést. Ha esetleg magatoktól mentek kocsival, akkor érdemes a Kavalától északra csupán pár kilométerre lévő Phillipi romjait is megnézni. Az Amphiopolis ásatások meg szerintem unalmasak és a múzeum is picike, így az nem éri meg az árát.
Visszatérve Stavrosba. Nekem az nem tetszett, hogy sok beépítetlen telek van és a házak mintha véletlenszerűen lennének felépítve. Az apartmanok felszereltsége jó (pl. hűtő, kávéfőző, főzőlap), de törölközőt, WC papírt vagy szappant nem adnak, így azokat vigyetek. A városban az élet is kb. éjfélig tart, bár max. az árusoknál lehet vásárolgatni, míg a bulik többnyire Asprovaltán vannak, ahová a tengerparton is át lehet akár sétálni (kb. 2-3 km).
A vendéglátásnál nekem nem tetszettek a reggelik, mert kevésnek és egyhangúnak találtam. Szinte mindennap ugyanazt adták (1 főtt tojás, 1 sajt, 2 lekvár, 2 vaj, pár szelet száraz félbevágott kenyérszelet). Ráadásul reggel kilenc előtt szinte sehol nem szolgálnak fel reggelit, így aki kirándulni akar, akkor kérje el este becsomagolva. A vacsorák is számomra picit egyhangúak voltak a sok sült krumpli + sült husi + jégkrém kombinációval.
A tengerpart viszont egész tűrhető, bár nincs nagyon összehasonlítási alapom Görögországban. Középen van egy dokk és attól jobbra homokos, balra kavicsos, de pár méterrel beljebb már szintén homokos a tenger. A víz tisztának tűnt, bár a part már nem annyira. Öltözőkabin elég kevés van, de van szabadtéri zuhanyzó is, hogyha esetleg már ott le akarnád öblíteni magadról a sós vizet a szállásra visszaérkezés előtt.
A helyiek kedvesek, egy picit drágán mérik a dolgokat, de hát ebből élnek. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek alatt sem sikerült még annyira ráérezniük, hogy mi kell a turistáknak és hogy hogyan kellene őket kiszolgálni. Kicsit úgy tűnt, hogy a "jó lesz ez nektek" mentalitással állnak hozzá a dolgokhoz.
További képek a Picasaweben
Közel 300 darab törökországi képem a Turkish Langauge Class oldalon
* * *
Végszó
2008. szeptember 19.
Összességében tehát remek kaland volt. Sikerült Európa újabb fehér foltjait megint kiszíneznem magamban és az élmények bővítették a világlátásomat is. Egyelőre még ülepednie kell a sok emléknek, de azt hiszem, hogy erre a körútra mindig emlékezni fogok.
Hivatalos program
Előzetes tervek, elvárások, remények
2008. szeptember 1.
Pár dolgot elolvastam az útikönyvekből, hogy milyen veszélyek vannak, illetve hogy mivel ne bántsam meg a törököket. Így tehát valószínűleg a kurd kérdést nem a bazárban fogom velük megvitatni vagy nem trappolok be szandálban a mecsetbe.
Viszek egy rakás hasfogó tablettát, mert meséltek a nem véletlenül a magyar nyelvben is "balkáni viszonyokként" emlegetett higiéniás körülményekről... Ugyanis ha valamit utálok, akkor az a hasmenés, de szerencsére erre még buszos kiránduláson nem igazán volt példa.
A pénzváltónál is azt mondták, hogy elég ha eurót viszek, mert manapság senki nem vált már be török fizetőeszközt. Ilyenkor jut általában eszembe, hogy bár mindenhol euró lenne és akkor nem lenne gond a valutával. Bár édes e teher. :) Azóta kiderült, hogy ott helyben váltottak át nekünk Törökországba érkezve az eurónkat török lírába.
Ábrándoztam arról, hogy Stavrosból elmegyek a szabadnapon Athénba, de nem hiszem, hogy összejön. Még ha hiper-szuper IC-vel mennék Thesszalonikiből oda, akkor is 4-5 óra az út csak oda, ott lehetne lenni elvileg pár órát, de itt jön a képbe, hogy aznap vissza is kell menni, illetve a Stavros-Thesszaloniki helyi buszjárat sem úgy jár, ahogy én szeretném. Ehhez itt van két hasznos link:
Railway Schedule from Athens to Evia and Nothern Greece
OnGo beszámoló Thessaloniki-Athén útról
Gondoltam autóbérlésre és utána hajnali indulással lemenni autópályán, de ahhoz belevaló utastársak kellenének... Na mindegy, Athén majd esetleg egy másik alkalommal jön.
Stavrosról is elég lehangoló híreket olvastam itt.
Remélem kellemesen csalódom... A legtöbb helyszínre nagyjából vetettem egy pillantást, illetve a Google Earth térképen is megnéztem, hogy merre is fogunk járni. Vettem görög és török útikönyvet, illetve egy olyan Görögország térképet, hogy még Bulgária és Törökország nyugati része is rajta van, ami nekem kell majd.
Isztambullal szintén ismerkedtem, bár a Gül nevű török leányzó eltűnt internet közelből, aki felajánlotta, hogy megmutatna pár helyet. Egyedül pedig tuti nem fogok bóklászni, de majd feltalálom magam és pár emberrel addig tuti összehaverkodok annyira, hogy együtt egy kis sétát tegyünk a szabadidőnkben. Persze ez attól is függ, hogy a két éjszakás isztambuli szállás hol is lesz. Én bevallom ezt a várost várom a legjobban. Korábban már belinkeltem ezt a kisfilmet róla, ami engem teljesen felpörgetett:
Remélem valóban ilyen pozitív lesz az iszlámmal való első találkozásom.
2008. szeptember 2.
Itt most eléggé megérkezett az ősz... Bízom benne, hogy azért délen még meleg lesz valamennyire és szépen fog sütni a Napocska. A svájci út előtti héten itt végig esett, erre ott gyönyörű tiszta idő volt.
* * *
Az utazás
1. Első nap:
Szegedig könnyedén haladtunk az autópályán, hogy a város főterén felvegyünk két régész végzettségű utastársat, akik éppen előttem ültek a buszba. Én egyedül árválkodtam az öt ülésen, de ezt a helyet szeretem a legjobban az ilyen utazásoknál, mert csendesebb, kényelmesebb és talán a legfontosabb, hogy tudok hátrafelé fotózni a buszból. Bíztam benne, hogy majd esetleg Szabadkát látni fogjuk távolról, de a Délvidék rémesen unalmas holdbéli tájnak tűnt a számomra, ahol Újvidékig gyakorlatilag semmilyen települést nem lehetett látni. Akkor még nem sejtettem, hogy ennél már csak Kelet-Görögország és Nyugat-Törökország lesz ritkábban lakott senki földje. Az autóút gyakorlatilag két egymás mellett futó 2x2 sávos főútnak felelt meg, amelyet ugyan egy ligetes járdasziget egymástól elválasztott, de ezen kívül csak műveletlen vagy éppen már letermett területek között haladt el. Lehet a háború árnya vagy talán már az őszi utazásunk miatt úgy tűnt, mintha a föld színe is fakó és élettelen lenne. Valószínűleg csak nekem tűnt ilyennek és én képzeltem ezt bele, de az, hogy még a horizontig véletlenül sem volt egy település vagy legalább egy templomtorony látható, az kifejezetten növelte az elhagyatottság érzését. Az első fotóimat a Duna fölötti átívelő hídról készítettem. Öröm volt látni, hogy milyen szép nagyra duzzadt a folyó. Később megálltunk az első egészségügyi pihenőre is. Kicsit aggódtam, hogy most jön a latrinás műsorszám, de végül egy rablásnak beillő 1 euróért egy egész civilizált illemhelyet is felkereshettünk. A benzinkutasok még csak véletlenül vagy lehet szándékosan nem beszéltek szerben kívül más nyelvet, mert páran máris élelmiszert vagy talán kávét akartak venni, holott még pár órája hagytuk el Magyarországot. Valahogy ezt sosem tudtam megérteni, hogy nem lehet jobban felkészülni egy ilyen hosszú útra.
Belgrádban álltunk meg elsőként, amely a programunkban is szerepelt. A városba bevezető immáron valódi autópálya mellett balra látszott egy kb. 15-20 emelet magas ikertorony, amely elvileg a keresztény-iszlám felekezetű helyi lakosság megbékélését szimbolizálta volna, de gyakorlatilag nem működött az idealista elképzelés. A végeláthatatlanul hosszú, már-már Üllői utat idéző sugárút 10-15 emeletes toronyházak erdejében haladt tovább. A házak szürkének és lehangolónak tűntek, mert sehol nem volt színes kőpor vagy akár felújításnak nyoma. Az ablakokat is kiálló betonív vette körül, tehát a régi rendszerben náluk is ízlésficamban szenvedtek a tervezők. A fővárosnak egyébként nagyon szép a fekvése a Száva-Duna összefolyás miatt, de mire ezt megpillanthattuk volna, addigra egészen már élmények alá kerültünk. A sugárúton továbbhaladva ugyanis átkeltünk a Száván, ahol jobbra hatalmas vasúti híd volt látható, amelynek tövében indiai viszonyokra emlékeztető nyomortelep volt látható. Elkeserítő volt látni az összegyűjtött alapanyagokból álló viskókat. A város fejlettebb részébe érve több házban látszik a bombatalálatok helye és azokat nem is állították helyre, amik így elég nyomasztó sebhelyként éktelenkedett a város szívében. Itt olyat kell elképzelnetek, hogy a kórház épületének egy 2-3 emeletet érintő része totál össze van dőlve, míg a környező elszigetelhető szinteken égtek a lámpák, tehát folyt tovább az élet. A városban több ilyen részben sérült épületet láttunk és volt pár, ami az 1999-s NATO bombázások miatt lehetett lakatlan kísértetház.
A parlamentet zöld kupolákkal díszített épülete mellett elhaladva a várba érkeztünk, amelynek a szép parkja már élettel telibbnek tűnt az ezt megelőző sérült homlokzatok után. Az erődbe érkezve lefotóztam az alaprajzot ábrázoló plakátot és itt realizáltam kézzel fogható távolságban a buszból látható óriásplakátok után, hogy cirill betűkkel írnak és még csak elolvasni sem tudom. A kiszögellésről a kilátás viszont gyönyörű a Száva-Duna összefolyásra, bár én azt vártam, hogy a szigetek és a Duna túlsó partja is jobban be lesz építve. A nagyobb kiterjedésű sziget állítólag madár rezervátum, míg a Dunának a keleti oldalára gyakorlatilag a város nem is nagyon terjeszkedett, így meglepő módon a várral szemben semmilyen épület nem volt látható, mintha Budáról is egy pesti síkságra tekintenénk át. A távolban még így is lehetett látni azt a hatalmas iker felhőkarcoló jellegű épületet a stadion mellett, amelyet korábban említettem. Ami talán kicsit szokatlan volt még, hogy a várfal alatt még lehetett látni pár falcsonkot és egy-két hajódokkot, de gyakorlatilag a két folyó oly közel van az erődhöz, hogy házak alatta nem is nagyon voltak, mintha az ártérnek meghagytak volna ezt a partszakaszt. A várban a kiállítást nem tudtuk megnézni, de volt egy kétnyelvű (magyar és szerb) emlékmű a nándorfehérvári diadal emlékére. Illetve volt egy szem, amelyen elég kulturált és szép megoldás volt, hogy Belgrád összes történelmi nevét, így köztük Nándorfehérvárt is felsorolták. A várban kaptunk egy kis szabadidőt, így gyors körberohanás megnéztem az ottani oszlopon álló Szabadság-szobornak megfelelő figurát, amelyet a franciák adományoztak nekik Trianon után. A vár másik oldalán megnéztem az 1450-ben épült Zindan kaput, amely gyakorlatilag két körbástyából állt és a börtönről kapta a nevét. Az erődből kiérve a várfalakon légvédelmi ágyúkat és tankokat is meg lehet nézni, bár ez inkább a fegyvereket kedvelőknek volt igazán érdekes. Ami még kicsit furcsa volt, hogy az egyik vizes árokban teniszpályát létesítettek, de úgy tűnik ez a rész számít a város zöld tüdejének, mivel nem messze van innen az állatkert is. Sajnos a sétáló utcában nem volt időnk bóklászni, pedig pár árus árult szuveníreket is. Nekem úgy tűnt, hogy ezek egyelőre még eléggé elmaradottak, mivel többnyire a szerb zászlót, foci relikviákat és egyéb hazafias termékeket árultak.
Ha jól emlékszem Belgrádban volt egy kis incidens is a csoporton belül, mert egy súlyosan asztmás bácsi nem hozta magával a gyógyszereit, így meg kellett állni egy patikánál. Elvileg nekem is közre kellett volna működnöm, amikor megtudták, hogy gyógyszerész vagyok, de végül az idegenvezető elment a házaspárral és vettek egy kb. 6000 forint értékű pipát. Ilyenkor azért szoktam egy kicsit a fejemet fogni, mert ha krónikus beteg lennék, akkor mindig magamnál tartanám az életmentő gyógyszereimet.
Belgrádból még annyi maradt meg, hogy a város déli oldalán, egy domb tetején láttuk a buszból pár pillanatra egy most épülő hatalmas templom aranyozott kupolás tetejét. Utána viszont az út egyre magasabbra vitt és a kertvárosokat idéző házakat láttunk mindenhol, tehát ezek szerint errefelé laknak a tehetősebbek.
Késő este Nis érintésével, majd egy szép szurdokon át érkeztünk meg a szerb-bolgár határra. Ott érthetetlen módon pár bőröndöt kivettek a határőrök teljesen véletlenszerűen és bele kukkantottak, majd egy jó fél órás várakozás után tovább is engedtek minket Bulgáriába. A határtól annyira már nem messze fekszik a főváros, Szófia, ahol egy 18 emeletes Hemus hotelben aludtam, amelyről a Vissza a jövőbe második része ugrott be, ahol az alternatív valóságban át volt építve a bíróság épülete egy hatalmas szállóvá és kaszinóvá. Ezt azért is volt időm jobban tanulmányozni, mert hátulról eleve én kászálódtam ki utoljára és nem is akartam részt venni az ölre menő harcban, hogy ki kapja meg hamarabb a szobakulcsát. A bolgároknál kicsit furcsa volt, hogy bekérték az útlevelünket egész éjszakára, de egyébként a vacsora is messze felülmúlta az elvárásaimat, ahová szintén utolsónak érkeztem a szobámban való gyors mosakodás után. Az éhes utazó ugyan általában mindent elfogad, de itt tényleg azt kell, hogy mondjam, hogy a fejadag ellenére ízletes ételt kaptunk. A legjobban a csokoládés baklava jellegű desszert maradt meg az emlékezetemben. A hosszú út miatt elég fáradt voltam, így egyelőre esti séta még szóba sem jött. Felmentem a tizediken lévő szobámba az éppen vegetáló liftek közül egy működőt kifogva. A szoba tiszta és takaros volt, bár az ablakot nem lehetett lebuktatni, mert állítólag sok volt az öngyilkosság. Mellettünk éppen egy fontosabb sugárút futott és egy plaza (City Center Sofia) fénye világítottak, míg a távolban már látszott 1-2 látnivaló, amelyeket csak másnap sikerült beazonosítanom (Alexander Nevsky katedrális és a csúcsdíszes pártház). A kaszinó szerencsére nem hallatszott fel, de a szúnyogfóbiámat feladva így is szellőztetni kellett, mert annyira hőség lett éjszaka a zárt helységben.
2. Második nap:
Szófiában reggel az ablakból megint csináltam pár képet és próbáltam ráközelíteni a fényképezőgéppel az este már megfigyelt attrakciókra. Egy stadion mellett elhaladva dugóba kerültünk, ami alatt elhaladtunk egy körbe kerített szoborcsoport mellett is. Érintettük egy nagyobb téren egy lapos épületet, amelyről kiderült, hogy a parlamentjük. Valahogy én ennél grandiózusabbat vártam, de a vele szemben lévő lovasszobor, majd a váratlanul kibukkanó Alexander Nevsky katedrális pillanatnyi időre felbukkanó sziluettje egy mellékutca végén kárpótolt. Aztán láttuk még az orosz hagymakupolás templomot, de végül a nemzeti bank és a régi pártház mellett sikerült a belvárosig elvergődni, ahol Szófia istennő szobra fogadott minket. Az idegenvezetőnk adott egy turistáknak szóló térképet. A főtér éppen fel volt túrva az épülő metró miatt, tehát ezért volt ez a fennakadás eddig is. Késésben voltunk tehát, de itt egy kis időt még elpazaroltunk valutaváltással egy közeli banknál. Az irodaházak által körbeépített Rotunda templomot sajnos nem néztük meg, bár én pont ráláttam egy kapualjban. Később olvastam csak utána, hogy mit is láttam akkor, mert furcsának tűnt a régi és új épületek ilyen szokatlan előfordulása. Ezután a csoporttal gyalogosan elhaladtunk a Banybashi mecset, a nemzeti bank, majd a Szent Szófia templom érintésével az Alexander Nevsky katedrálishoz mentünk. Kint volt pár árus, akik közül egy ikonkészítő kötött le leginkább, mivel több tucat vallásos kegytárgy sorakozott a kínálatában, még ha ezek egyáltalán nem az én ízlésemnek felelnek meg. A katedrális már kívülről lenyűgözött, de a sietős tempó miatt rögtön betereltek minket. Bent speciel nem tudtam, hogy nem lehet fotózni, így rám is szólt egy pap, amikor a vakum villant párat. A félhomályban egyébként sem lettek jók a képek. Az első igazi ortodox templom engem lenyűgözött, mivel nem is hasonlít az otthoniakra, ahol eddig jártam. Itt minden falfelület fel volt használva, tehát még az ívek alatt részt is freskók borították. Az ablakok a zöldre festett üveg miatt oly sötétek voltak belülről, hogy csak itt-ott szűrődött át egy kis világosság. Ezt tényleg látni kell, mert a későbbi kolostoroknál sem lehetett fényképezni és igazából filmezni sem, így csak a saját szememmel látottakra tudok hagyatkozni a leíráskor, ha már megörökíteni vagy megmutatni nem tudom nektek. A tömjénes füstölőktől és a gyér fényviszonyoktól volt egy misztikus beütése a helynek, ami azonban egy idő kicsit nyomasztó is lett. Kijövet után én még gyorsan körbesétáltam az egész katedrálist pár fotó készítése miatt, ami miatt már én voltam az utolsó, aki a buszra vissza felszállt. Le is maradtam a másik templom előtt lévő kőoroszlánról, de ezt az utolsó estén végül pótoltam. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a látványtól, ahogy a sok apró kupola és félkupola egymást támasztja, míg a legfelső aranyozva beragyogja az egészet. Közben a jellegzetes bolgár vékony ablakok sora díszíti az egészet, de mint mondtam, ettől még bent nem lett sokkal világosabb.
A bolgár főváros megtekintése után továbbutaztunk a rilai kolostor felé. Nagyon szegény falvakon át vezetett út, amelyeknél úgy éreztem, hogy a hegyek között elzártan megállt az idő. A helyiek szőlőlugasaik alatt figyelték a forgalmat, amely a mélyen a hegyek között lévő kolostor irányába tartott. Nem hiába van a világ végén a Világörökség részeként, mert tényleg fantasztikusan néz ki. Az ortodox templom és a mellett lévő régi lakótorony az udvar közepén helyezkedik el, amit egy három szintes ötszög alaprajzú épület vesz körül. Sajnos nem engedték fel a turistákat a fából készült lépcsőkre, pedig magasabbról a templom is szebben nézett ki. Rilai fotót szinte minden művészettörténeti könyvbe beletesznek, így páran rajz órán találkozhattatok vele. A középpontban lévő imahelyen aztán pláne nem lehetett fotózni, de vettem egy képeslapot, amely jól visszaadta azt a látványt, hogy bent mintha minden aranyból lett volna. Az ikonok mellett a gyertyatartók és egyéb kegytárgyak szépen be voltak vonva és látszatra meg se mondaná a látogató, hogy a szerény viseletű apácák és szerzetesek ilyen pompát képesek teremteni maguknak. A benti túlvilági hangulatot csak fokozta a sok gyertya és füstölő, ami máris felülmúlta a szófiai élményeimet. A kolostor másik végén kimenve megnéztem azt a patakot, ami mellé az egész épületegyüttest létre hozták. A kolostor két kijárata felújítás alatt állt itt is, ahol a freskókat renoválták. A benti kiállítást idő hiányában nem tudtuk megtekinteni, de így is maga az épület volt a lényeg. Rila után megálltunk még a busszal mézet venni, majd tovább mentünk Görögország irányába.
Később megálltunk Melnikben, amely nem messze a határtól jelenleg Bulgáriához tartozik. Állítólag arról híres, hogy ott bújtattak egy nemzeti hőst egy görög-bolgár konfliktus során. A környéken nagyon szép homokkő oszlopok és hegyoldalak vannak, amiket az időjárás szépen lecsiszolt kúp alakúra. A kicsiny faluban elég sok fogadót létesítettek és elvileg lett volna egy kilátóhoz vezető ösvény is, míg azt a bizonyos hőssel kapcsolatos házat csak nehezen találtuk meg, bár én elvesztettem a fonalat, hogy kiről is volt pontosan szó. A szabadidőben én megpróbáltam feljutni a hegyre, így egy darabig én előre mentem és egy régi erőd maradványai mellől visszapillantva próbáltam a város fölé tornyosuló szép dombokat megörökíteni.
Este megérkeztünk a görögországi Stavrosba, ahol egy kis huzavona árán a csoportot négy különböző szállásba szétosztották. Mondanom sem kell, hogy a legtöbben elégedetlenek voltak, mert a másik pár méterrel közelebb volt a tengerhez vagy távolabb estek a falu középpontjától. Nekem szerencsém volt, mert a sofőrökkel, az idegenvezetőnővel és egy nem társított hölggyel együtt egy nagyon szép és elit szállást kaptunk. A tengerre nézett a szobám, de köztünk volt még egy park és egy focipálya is.
3. Harmadik nap:
Stavrost talán úgy tudnám jellemezni Before után szabadon, hogy "Tesco gazdaságos Görögország". Az apartmanokba szétszórt csoport reggel továbbzúgolódott az elhelyezés és ellátás miatt. Mit ne mondjak, tényleg nem volt egy nagy eresztés és azért a helyieknek az elmúlt évtizedekben fellendült turizmus miatt még tanulniuk kell a vendéglátást. Kevés és napról napra ismétlődő fejadagok, minimalista kiszolgálás volt jellemző az étteremben. Stavrosban többnyire szerbek, bolgárok és magyarok járnak. Az viszont kifejezetten imponált, hogy öt nyelven - köztük magyarul is - ki volt írva az étlap, tehát bárki kérhetett jobb ellátást. Még a pincérek között is volt magyar, akik nyáron az itteni turistákat szolgálják ki és így a görög főnökeik is jól járnak.
Ezen a napon megcserélték a programot és a hosszú ideérkezés miatt egy rövidebb, kevésbé fárasztó fakultatív kirándulást dobtak be a fürdőzés alternatívájaként. Így választottam Thesszalonikit, ahol elmentünk a városba egy-két múzeumot megnézni. A Nagy Sándor múzeummal kezdtük, amely valóban gazdagon bemutatta az egykori világhódító életútját, majd páran bementek a Fehér Toronyba is, amely egykoron börtön és vesztőhely volt. A parti sétányon haladva az emeletes házak előtt a főtérre jutottunk. Majd a már a melniki értetlenség után a botrányosan rossz idegenvezetőnknek hála a csoport gyakorlatilag elvesztett. Előre mentem fotózni, mert nem bírtam már kivárni a "töszörgés" fedőnevű városnéző tempót, majd bevártam a csoportot. Az idegenvezető elmondta, hogy merre menjek a piac felé, el is indultam, majd visszanézek és a csoport nem jött utánam. Kicsit vártam, hátha a sarkon befordulnak, majd visszamentem, erre már nem volt sehol senki. Végül magamtól is eltaláltam az eléggé bűzös halpiacra, ami állítólag az egyik látványosság itt. Speciel a jégre tett bambán üres tekintetű és annál büdösebb halak fölött ordibálva áruló görög árusok tényleg egyedi látvány, bár akkor még nem sejtettem, hogy milyen mesés bazárba botlok majd Isztambulban. Szerencsére kényszerű magányomban nem estem pánikba, mert a szabadidő során szépen körbejártam a várost és sok látnivalót megnéztem (pl. diadalív, régi városfalak, templomok). Thesszaloniki nagy város és lakosságát tekintve Budapesttel vetekszik, amit az útikönyvből tudtam meg. A lakosainak száma eléri az 1,6 millió főt, így szükség is volt a part menti utcákban a 5-8 emeletes lakóházakra. A kávézókban pedig a város fiatalsága élte a szieszta után a nyüzsgő életüket. Szépen kávézgattak, kártyáztak, sakkoztak és egyéb játékokat játszottak. Én a hőséget egy kis jégkrémmel és egy utcai árustól vett hűtött ásványvízzel próbáltam csillapítani.
Este a várba is felmentünk, de ami már zárva volt és az idegenvezető ezt sem tudta, de legalább a kilátás szép volt onnan az öbölre, ahol a város teljes kiterjedését megcsodálhattam.
Stavrosba visszatérve este még fürödtem egy kicsit fél hét körül a 20-22 fokos tengerben, majd egy helyi cégnél befizettem magam három utastársammal együtt az ötödik napra egy újabb kirándulásra.
4. Negyedik nap:
Hajnal ötkor elindultunk a Meteorákhoz, ami tényleg megérte az öt órás buszutat. Út közben elhaladtunk az Olympus hegység mellett és megálltunk a fiatalság forrásánál, ahol szépen sorba álltunk a barlangban, bár igazából nem tudtok, hogy mit is kell bent várni. Erre egy kis tálba folyt ki a hegy mélyéből a forrásvíz, aminek csodás fiatalító hatást biztosítanak. Olyan szűk volt már ott a hely, hogy négykézláb kellett bekúsznom és még így is a hátamat végigkaristolta a mennyezet, úgyhogy utána egy kis lapockámnál kialakuló izomgörcs után alig vártam, hogy kijussak. A barlang előtt is a benti víz folyt ki, ahol sokan mosakodtak. Nem messze innen megnéztük a másik barlangba vájt kápolnát, majd a függőhídon visszamentünk a parkolóhoz. Ott az is ki volt írva talán németül, hogy ne hagyjunk értéket a kocsikban, ami azért Görögországra nem vett jó fényt.
A szépülés után továbbhaladtunk az egyre szárazabb éghajlatú félsziget közepe felé, ahol az erdőket gyér bozót váltotta fel a dombokon. Az elsőnek feltűnő kolostorok látványa egyszerűen elképesztő és nem hiába kapták a "levegőben lebegő" nevet. Sajnos ott sem volt jó a csoport dinamikája, így végül az egykoron tizenhatból mára csak hat látogatható, de azok közül is csak egyet, a legnagyobbat tudtunk alaposabban körbejárni. A buszos odajutás így is hajmeresztő volt, de legalább korán érkeztünk és még nem volt ott túl sok csoport. A buszoknak valami egészen ici-pici tér volt csak a megfordulásra, mert utána már egy nagyon szűk szerpentin mentén kellett leállniuk. A kolostorban megnéztük az étkezőt és a különböző kamrákat. Az egyik legvisszataszítóbb az a helység volt, ahol több tucat emberi koponya, a korábbi szerzetesek feje volt látható. Ezt inkább le se fotóztam, mert mintha a pokol kapujában álltam volna. Érdekesség, hogy ebben mai is laknak szerzetesek, így a fele nem is látogatható. Maga az épület kialakítása mesés, mert a sziklapárkányokon vetemények és kertek vannak, ahol apró kis kerítések választják el az ott lakókat attól, hogy a hatalmas szakadékba ne pottyanjanak. Mindig is imádtam az ilyen hegyi épületeket, ahol minden talpalatnyi hely ki van használva és több belső udvar, lépcsők választják el a különböző szinteken lévő épületeket. Régen csak felhúzták csörlővel az építőanyagokat és vendégeket, de el se tudom képzelni, hogy milyen kitartás és lelkesedés kellett ahhoz, hogy évszázadokkal ezelőtt valakik ezt az épületet egy gyakorlatilag csak sziklamászással megközelíthető kiálló sziklára felhúzzák. A kilátás pedig csodálatos, ezt mondanom sem kell.
A kolostor után elmentünk egy ikonkészítő műhelybe is, ahol egy erdélyi férfi elmesélt pár alapszabályt az arcok ábrázolását és a színhasználatot illetően. Utána megmutatta a finom aranyfóliát, amivel az ikonok egy részét, feltételezem a glóriát bevonják. A boltban rengeteg vallásos kegytárgyat árultak, de elfértek mellettük a szexkártyák és egyéb pajzán csecse-becsék is. A görögök pedig eleve meztelenül sportoltak, így óhatatlanul a hölgyek mindenhol kiélhették a kíváncsiságukat, mivel róluk készült képeket, szobrokat is találhattak. Az ikonok világa után megálltunk ebédelni a Meteorák alatt lévő városban, majd hazafelé vettük az irányt.
5. Ötödik nap:
Ma volt a külön szervezett kirándulásunk. Korán reggel a helyi buszjárattal elmentünk Kavalába, ahol körbejártuk a belvárost. A szép öbölben sok-sok vitorlás hajó ringatózott, majd a görög-török közös múlt egy mementójaként elhaladtunk egy templommá alakított mecset mellett, hogy a város egyik ékét, már a hegyi útról a városba történő leereszkedés közben is látható akvaduktot megnézzük. Utána három társammal önállósítottuk magunkat és felmentünk a Fellegvárba, ahol megnéztük a renoválás alatt lévő várat és gyönyörködtünk a panorámában. Ezek után Atatürk házát és szobrát néztük meg kívülről és betértünk egy ortodox templomba is. majd később komppal átmentünk Thassos szigetére. A 40 perces átkelés alatt a sirályokat kézből lehetett fotózni és a szégyentelenül pofátlan madarak úgy szálltak el a hajó mellett, mintha világ életükben a turisták szendvicsein nőttek volna fel. Thassosban is hegyet másztunk egy Kr. e. IV. században épített színházhoz és várromhoz a rekkenő déli hőségben, majd egy gyros pita felfalása után egy jót fürödtünk a 30-35 fokos melegben. A kölcsönkapott búvárszemüveggel csodás és egyben picit sivár víz alatti világ tárult fel előttem. Látszottak a hínárok, a hullámok által alakított homokpadon csillogott a megtört napfény, de halak alig-alig voltak. Ennek ellenére azt hiszem beleszerettem a könnyű búvárkodásba és ha lesz alkalmam, akkor még ki fogom próbálni. A másik érdekessége az U alakú tengerpartnak az volt, hogy a hullámok parthoz való verődését a középpontban úgy lehetett érezni, mintha egy tapsviharba kerültem volna. Este volt egy görög est, ami egyszerűen siralmas és röhejes volt. Mini kaja, három táncos kicsit bohóckodott, majd a középkorú és nyugdíjasokból álló banda elkezdett magnóról játszott cigányzenére táncolni. Brrr. Erről majd később részletesen is mesélek.
6. Hatodik nap:
Elindultunk végre Törökország felé és út közben megálltunk Amphiopolis régészeti múzeumánál. Ez szintén csalódás volt, mivel pár táblán és vázán kívül gyakorlatilag semmit nem lehetett látni. Az már egy másik történet, hogy jó pár ország mindenét odaadná, ha ilyen kincsei lehetnének, de én bevallom végre egy timpanonos "klasszikus" görög templomot vártam. Még Xéna szülőházát sem találtuk meg, de ez érthető, hiszen ő kitalált szereplő. ;)
Később Philippibe mentünk, ahol végre láthattam eredeti görög oszlopokat és szép mozaikokat is a nagy ásatáson. Az egykori keresztény katedrális romjai is monumentálisak. A város régen gyönyörű lehetett, de számomra érthetetlen módon a területének alig harmadát, ha eddig feltárták.
Később a saját csoportommal is elmentünk Kavalába, ahol a légkondicionáló elromlása miatt volt egy kétórás kényszerpihenő és még picit be is borult. Igazából a szemerkélő eső miatt nem is nagyon volt kedvem újból felsétálni a Fellegvárba, így lent maradtam és vettem igazi görög gyrost egy ízléses étkezdében.
A kényszerű szerelés folyományaként későn értünk a török határhoz, ahol az eddigiektől eltérően szépen le kellett szállni a buszról és egyesével megvenni a belépési vízumot, majd azt lepecsételtetni. A határ is elég félelmetes volt a katonák miatt, mert már rég nem láttam ennyit mióta nálunk már bevezették a Schengeni-egyezményt. Az mindenesetre szimpatikus volt, ahogy köszöntötte egy díszes felirat az országba érkezőket. Később a Gelibolu-félszigeten haladtunk és kicsit elszomorodtam, hogy több tízezer katona ott mészárolta le egymást a szoros miatt. Számos helyen volt emlékmű erről. Este dokkal érkeztünk Eceabatból Çannakálébe, ahol a görögtől eltérően itt megint svédasztal volt és a nagyszerű, minden igényt kielégítő ellátás után még sétáltunk egy picit. A velem tartó utastársaim be akartak menni egy helyi mecsetbe, de gyorsan lebeszéltük őket, mert a ramadán miatt éppen esti ima folyt és ők sem voltak úgy öltözve. Az esti
7. Hetedik nap:
Reggel a müezzin ébresztett fel, de aztán sikerült egy kicsit visszaaludnom. Kinéztem az ablakon és több házon Atatürk fotóját láttam. A reggeli előtt még kiszaladtam a tengerpartra a szállodából egyedül, mert le akartam a szorost és a túloldalon lévő erődőt fotózni. Sajnos nem mentem elég messzire, így utólag tudtam meg, hogy a legújabb Trója feldolgozásban használt falovast is megtekinthettem volna.
A várost elhagyva ellátogattunk Trójába. Nagyon szép kis ásatás, de valójában ez egy roppant pici egymásra épített település romjai. Bevallom, hogy sokkal többet vártam. Utána megálltunk az árusoknál is, ahol aztán mindenki kedvére vehetett falovakat ábrázoló szuveníreket.
Később végigutaztunk a már-már kihalt és sivár Anatólián át Bursába, ahol elsőnek elmentünk az első szultánjuk (Osman Gazi) sírjához. Az ott lévő parkban megnéztem az óratornyot és a hatalmas várost. Az egykori városfalak mellett elhaladva a Nagy Mecsetbe látogattunk. S itt kezdődtek a problémák, mert az idegenvezető, sem a hozzánk kirendelt török idegenvezető nem beszélt az iszlám szokásokról. Tehát volt pár finoman szólva is sötét utastársam, akiknek bár elmondták, hogy vegyék le a cipőt a szőnyegre lépés előtt, ez már meghaladta a szellemi képességüket és még hőbörögtek egy sort. Végül sikerült kompromisszumra jutni és a levett szandálokat és cipőket szatyrokban bevihettük, mert féltek, hogy lába kél, amíg bent leszünk. Aztán jött a feketeleves, bent néztünk a valóban impozáns méretű imahely fehér falait és hatalmas kalligrafikus írással írt Korán idézeteit, amikor elkezdődött a dél és napnyugta közti ima és egyre többen lettek bent tömött sorokban a szőnyegen felsorakozva. Erre az idegenvezető csak beszélt és beszélt, míg a helyiek egyre jobban megvetően néztek és a szemükkel kifelé tessékeltek. Majd ahelyett, hogy kimentünk volna az oldalkijáraton, elkezdtek a sorok között végigcammogva kimenni. Mondanom sem kell, hogy a hátul helyett foglaló nők már előre borulva imádkoztak, s az egyiknek majdnem ráléptek a kézfejére és a cuccaira. Rém kínos volt ez az egész és mivel még a cipőt is vissza vette az eleje rögtön a küszöb átlépése után, ahelyett hogy kihúztak volna a márvány lépcsőkre, a hátul maradottak pláne beszorultunk a végén. Nagyon rég nem szégyelltem így magam és azt hiszem a csoport az országimázst remekül fejlesztette. A Zöld mecsetbe is átmentünk, amelynek leginkább a faragott idézetekkel ékesített kapuja és ablakai nyerték el a tetszésemet. Erre ott megint megkérdezték, hogy megint le kell venni a cipőt? Bah... Ez az imahely már kisebb volt, de bent szép színes csempék borították a falakat és a fülkéket.
Este a változatosság kedvéért megint késésben voltunk és végül egy rövidebb hajóúton értük el Isztambult, ami a maga 15 milliós lakosával, a hatalmas külvárosokkal és a közel 100 kilométeres átmérőjével tényleg tekintélyt parancsoló. Átmentünk a Boszporusz fölött és az éjszakai látvány beleivódott az emlékezetembe, mert a sok-sok kivilágított középület és mecset már egyértelműen egy nagyváros arcát mutatta. A szállásunk nem messze volt a Beyazit mecsettől, de egy szűk mellékutcában lavírozva elég sokáig tartott, mire elértük a szállásunkat. A csoport harmada, köztük én is, megint jobb szállást kapott, még ha ehhez vissza is kellett menni egy domboldalon. A négy csillagos hotel volt életem egyik legjobb szállása, még ha csak sima lakóházak között feküdt.
8. Nyolcadik nap:
A szálloda tetején lévő étkezőben kaptuk a reggelinket, ami azért volt szerencsés, mert rálátás nyílt Isztambul déli részére. Ennyi komphajót és uszályt még sosem láttam egyszerre, mintha egy flotta indulna háborúba. Előző este szóltunk az idegenvezetőnek, hogy hétfőn az Aya Sofia mecset zárva lesz, amiről ő szintén nem tudott, mert még nem járt Isztambulban. Ez meg is érződött, mert magától semmit nem volt hajlandó mondani, hanem mindent mondatonként fordított vissza a török kollégája ékes angolsággal elmondott szövegéből. Ezzel viszont egy csomó idő elment, de én addig körberohangálva egy csomót fotóztam. Jártunk a főbb látványosságoknál, így Hippodróm téren, a Kék Mecsetben és az Elsüllyedt Palota nevű víztározóban.
A Hippodróm tér különleges, de annyira a figyelmemet már nem tudtak lekötni a középen felállított obeliszkek és a németek által épített kút sem, mert alig tudtam levenni a szememet a Kék Mecset hat minaretes épületéről. Itt volt egy kis közjáték, mert éppen plexipajzsos rohamrendőrök is mentek egy tüntetésre, de ez minket nem igazán érintett.
A Kék Mecsetbe bejutva az állkapcsomat kellett keresgélni. Sok lenyűgöző méretű templomot sikerült már látnom, de ennek a mecsetnek a szépsége és nagysága mellbevágó volt és valóban alázatot követelt. Hihetetlenek a méretei és mégis sikerült az egészet légiessé tenni, hogy a kupolakomplexum csak négy oszlopon nyugszik.
Az Elsüllyedt Palota közelében volt a Million Stone, azaz a török null kilométerkő is. A "palota" hangulatos volt, mert ilyen helyen még nem jártam. Régen ez egy természetes víztározó volt, amelyet sok-sok oszlop tartott. Párat más épületekből használtak fel, amely közül néhány díszesebb az érdeklődés középpontjába került (pl. Medúza). Az egyiknél például a kézfejünkkel kellett egy kört leírni, miközben a hüvelykujjunkat az oszlop nyílásában hagytuk. Az egész nyirkos helyben legjobban a hűvös levegőt élveztem, ahogy néha az arcomra csöppent pár vízcsepp a kinti forróság után. A pár centis vízben halak is úszkáltak. Próbáltam pár fotót készíteni a korlátra letett gépemmel, mert ötletesen az oszlopok tövébe tett lámpák sejtelmesen világították be a hatalmas föld alatti csarnokot.
Újra a felszínre érve volt egy kis szabadidő, amíg megvártuk a palotát meg nem tekintő utastársainkat, majd a csoport megint elhagyott egy "valódi" szőke utastársammal együtt a Topkapı palotához menet. Én megálltam képeslapot venni, s mire utolértem őket, valójában egy gyorsabb utat találva levágtam a távolságot és eléjük kerültem. Mondanom sem kell, hogy hülyére rohangáltam magam és a vízhólyagok száma is szépen gyarapodott tovább, de szerencsére a csoport meglett. Aztán a Topkapıban is a fordítás miatt vártunk rengeteget, de addigra én minden részleget külön-külön végignéztem. A szultán tudott élni. Gyönyörű használati tárgyak, csempék sokasága volt mindenhol, bár az igazán értékes dolgokat így sem engedték a nagyközönségnek megmutatni vagy nem engedték lefotózni. A palotát teljesen körbejártuk és csak elképzelni lehet az ott folyó életet a hárembe került leányzókkal és herélt szolgák sokaságával és intrikájával együtt.
A palota után már nagyon ki voltam száradva, mert elfogyott az ásványvizem, végül két társam megrökönyödésére egyben lehúztam 1,5 liter ásványvizet, amelyet egy árustól vettünk. Ezek után alig bírtam sétálni, mert lötyögött a víz a pocakomban. Séta közben láttunk néhány régi fából készült épületet a palota külső kapujánál, amely a régi török építészetből maradhatott még ott. Az is tetszett, hogy a villamos sínt átrakták egy út közepén lévő fa miatt. Az egész negyednek volt egy ilyen régies érzete, mintha meg is állt volna az idő, de egyben már az új kor vívmányai is megérkeztek volna. A villamosoknál tetszett a jegykezelő megoldás, hogy a peron teljesen körbe van zárva a megállónál és csak mehet be, akinek jegye van.
Társaimmal elfogyasztottunk egy dönert egy étkezdében, majd a Bazár felé indultunk, amikor egyre több és több gépfegyveres rendőrbe botlottunk. Kiderült, hogy sikerült egy rendőrkapitányság mellett elhaladni. Maga a Bazár nem más, mint egy városméretű középkorból származó plaza. A labirintus jellegű utcák teteje szépen be van fedve az eső elől, de így is szép világos volt. Valahogy azt vártam, hogy majd egy itthoni KGST szintű kirakodóvásárt látunk, de ez sokkal-sokkal igényesebb volt. Az árusok persze ravaszok, de egyben roppant kedvesek is voltak és néhány magyarul is tudott. A velem lévő srácot, Tamást folyton "Attila pasának" hívták. Szerencsére sikerült meglelnem azt, amire vágytam, mert a Kék Mecsetet szerettem volna kis makettben megvenni. Kicsit bolyongtunk még a bazárban, ahol udvariasan sikerült leszerelnünk a portékákat értékesítő embereket. Így is volt egy érdekes esetem. Egy férfi kirohant, megsimogatta a pocakom és megszólalt: "nagy has, nagy has". Aztán sarkon fordult és visszament az üzletbe, de gyakorlatilag nem mondott semmi mást és nem is hívott minket, hogy nézzünk be hozzá. Nem igazán tudtam hova tenni, hogy mit akart ezzel a mozdulattal, de lehet nem szaladgál ilyen hozzám hasonló mackó a bazárban.
Kora este én magamtól is elmentem egy picit sétálni és bementem a Beyazıt mecsetbe. Nem mondom, hogy teljesen egyedül, mert nem akartam senkit sem zavarni, de aztán jött 3-4 turista és velük bementem. Lélekemelő élmény volt az iszlámmal való ilyen közvetlen, személyes találkozás, de aztán pár perc után távoztam, majd megnéztem az Egyetem épületének díszes kapuját.
Este hatra előrehozták a kilencedik napról a hajós kirándulást. A szállodáinktól gyalog mentünk át egy éttermekkel szegélyezett utcán a halpiacig, ahol aztán a busz már fel tudott minket venni és elvitt minket az Aranyszarvat megkerülve az Új Mecsethez nem messze a Galata hídtól. A hajós kirándulás 1-1,5 órás volt. Én a fedélzeten próbáltam még a naplementében fotózni a várost, de az egyre gyengülő fényerősség miatt ez nehézkes volt. A Galata torony büszkén magasodott egy ideig a város fölött, amiről sikerült egy-két használható képet azért készítenem. A fedélzeten is a szél elég erősen próbára tett mindenkit és többen lementek inkább a fedélközbe teázni. Elhaladtunk a Dolmabahçe szeráj és az Ortokay mecset érintésével egészen a Héttoronyig (Yedikule), amikor már teljesen besötétedett. Így visszafelé már a kivilágított várost is láttuk. Ennek ugyan örültem, de ugyanakkor csalódott is voltam, mert így fotókat sem tudtam túl szépeket készíteni. A Boszporusz híd tényleg hatalmas volt, ahogy elhaladtunk alatta és változtatta a színét. A hajós kirándulás után visszavittek minket a szállásunk közelébe és a Valens vízvezeték alatt is újból elhaladtunk, ahogy az előző este Isztambulba érkezéskor is.
Vacsora után a fiatalokból álló csapattal elindultunk megint a Sultanahmet mecset (Kék mecset) irányába a Divan Yolu nevű híres sugárúton, ahol színes forgatag várt minket. Kicsit olyan volt, mintha a nappal a turistáknak szólt volna, míg az esti-éjszakai mulatozás a helyieknek. Később megtudtuk, hogy valamilyen párt rendezvénye zajlott éppen és ezért voltak tradicionális népviseletbe öltözött táncosok a színpadon.
9. Kilencedik nap:
Ma mentünk vissza a hajó helyett az Aya Sofiába. A méreteit jól jellemzi, hogy állítólag sokáig a Piramisok és a Kína Nagy Fal mellett a világ legnagyobb épülete volt, majd a templomok közül a római Szent Péter Bazilika és a londoni Szent Pál Katedrális előzi csak meg. A fele sajnos be volt állványozva, de így is csak ámulni tudtam.
Utána Terkidağba (Rodostóba) utaztunk, ahol megnéztük Rákóczi házát. Akkor nem sokat tudtam az életéről és sanyarú sorsáról és sok mai politikus tanulhatna tőle. A városban gyakorlatilag más látnivalót nem néztünk meg, de az útikönyv is főleg ezt említi csak a magyarok számára.
Délután Edirne (Drinápoly) városába érkeztünk, ahol az Isztambultól elvont szabadidőt kellett eltölteni, ami miatt picit morogtam is. Aztán a látnivalók kárpótoltak, mert bőven volt mit nézni. Az itteni Selmiye mecset, Régi mecset és Háromerkélyes mecset is gyönyörű, bár ezekbe már csak a kis fiatal csapatunk ment be, mert az idősebbek megint előadták az "újabb mecset" lemezt és leszakadtak az itteni bazárban vásárolni és a szállodában pihenni. A Háromerkélyes mecset minaretjei azért tetszettek, mert mindnek más a mintázata. Vele szemben volt egy nagyon öregnek tűnő török fürdő is. A főtéren megnéztük újból Mimar Koca Sinan szobrát, majd visszamentünk a szállásunkra és közben ismerkedtünk a török város életével.
10. Tizedik nap:
A bolgár-török határátkelőt éppen átépítették, mert az itt átmenő forgalom ezt megköveteli. Ahhoz képest rövid idő alatt átjutottunk, miután belepecsételték a távozásunkat is az útlevélben lévő vízumba. Igazából ezen a napon javarészt már csak utaztunk a bolgár autópályán, de egy kisebb kitérővel megnéztük Perperikon pár éve feltárt sziklába vájt romvárosát egy hegy tetején. Régen itt emeletes házak álltak. A kövek között sétálva látható pár sírhely is, illetve a magasabban fekvő részen áll egy őrtorony, egy víztározó és egy görög templom maradványa. Aki nagy várfalakat vár, az szintén csalódni fog fent, de maguk a sziklába vájt lépcsők fantasztikusak és egyedülállóak. Lehet jól védhető volt ez a szikla, de annyira logikátlannak tűnik víz nélkül éppen ide építkezni. A környék is szép volt az egyre felhősödő idő ellenére. Ez az egész látványosság eléggé el van zárva a világtól, mert az útról észre sem lehet venni, hogy ilyen kincs van fent a hegytetőn. Idővel biztos felkapottabb lesz.
A hegymászás után aztán Plovdiv óvárosában sétáltunk, ahol megint megfigyelhettem a balkáni építészet csodát. A házak úgy néznek ki, hogy az emelet egy picit mindig előre ugrik az alatta lévő szinthez képest és ezt íves gerendák támasztják alá. Az óvárosban sok felújított épületet láttunk. Megnéztük az ókori színházat is, ahonnan szép kilátás nyílik az eléggé szürke újabb városrészre és a környező hegyekre. A színpadon egy Dávid csillag volt látható, ami lehet egy bibliai előadás díszlete volt.
Estére megint Szófiába kötöttünk ki ugyanabban a hotelben, ahol elsőnek is megszálltunk. Ekkor már nagyon lehűlt az idő, de a 9 fok ellenére elmentünk este is sétálni, hogy megnézzük a várost. A velem tartó csapat végül fellázadt és beültünk egy teát meginni, mert a szoros tempó miatt eléggé átfagytunk. Hirtelen jött az éles váltás a török meleg és az őszi bolgár idő között.
11. Tizenegyedik nap:
Gyakorlatilag kisebb megszakításokkal hazaérkeztünk és mintha rövidebbnek is tűnt volt az utazás. Egyedül azt sajnálom, hogy semelyik délvidéki városban nem álltunk meg, de mivel a csoport már eléggé el volt csigázva, így a többség alig várta már, hogy hazaérjen.
Az útról még lehetne egy csomó mindent mondani, de talán azzal kezdeném, hogy szerencsésnek érzem magam, hogy az útikönyvekből előre utánaolvastam pár dolognak és alapvetően vonzódom az iszlám kultúrkörhöz. Az idegenvezetőnk ugyanis többször nem állt a helyzet magaslatán, mert nem volt elég felkészült és mindent olvasott. Így történhetett meg, hogy Mohamed a XVII. században futott Mekkából Medinába vagy hogy a trójai háborút görögök és törökök vívták... Elvártam volna, hogy egy általános bemutatást elmond a iszlám vallásról, hogy a kevésbé járatosak is megismerjék ezt a kultúrkört. Akkor nem érte volna váratlanul őket a mecset előtt, hogy rövidnadrágban és cipőben nem szabadna bemenni, hogy a hölgyeknek el kell takarniuk a vállukat és frizurájukat, ha egy muzulmán imaterembe érkeznek. Az olyan apróságokon pedig már meg sem kellett volna lepődnöm, hogy amikor a fiúk körülmetélése, a rituális mosakodás vagy a nap imák szóba kerültek, akkor csak kiröhögték vagy kigúnyolták az egészet. Tehát én nem értem, hogy lehet egy ilyen útra eljönni. Szerintem csak pancsikálni akartak Görögországban vagy vásárolni a török bazárban, de a másik vallásának tisztelete egyáltalán nem ragadt rájuk.
* * *
A meglátogatott népekről
S itt lyukadunk ki arra, hogy a törökökben roppant pozitívan csalódtam. A csoportból többen éreztették, hogy kvázi cigányoknak, másodrangú embereknek tekintik őket. Szerintem nagyon kedvesek és világiasak voltak. Latin betűk, nyugati boltok, modern városrészek, akármelyik országban elfogadható öltözetű és viselkedésű fiatalok járkáltak az utcán. Eszembe jutottak Annatar szavai és valóban ez a Törökország, legalább az európaibb felfogású nyugati része számomra teljesen egyenértékű akármelyik európai néppel. Nyilván bizonyos játékszabályokat be kell tartani (pl. viselkedés, társalgási témák vagy vallási szokások terén), de egyáltalán nem emberevők. Ami zavart egy picit, hogy túl sok volt a gépfegyveres rendőr az utcán, mintha erővel tartanák fent ezt az egészet, nehogy a radikálisabb iszlám vonal vagy a kurdok bármit tegyenek, ugyanakkor megnyugtató volt, hogy vigyáztak a turistákra is. A tévében is volt pár angol nyelvű és török felirattal adott vagy csak angol nyelvű adó is. A CNBC-E csatornán egy rakás olyan sorozat reklámját láttam, amikről winniék is éppen csak beszámoltak a sorozatjunkien. Törökországban egyedül az alkudozással nem voltam kibékülve. Szeretem, ha valaminek pontos értéke van és nem úgy kell alkudozni. Páran elég akaratosak is voltak és alig lehetett tőlük megszabadulni. A városban is itt-ott sok volt a szemét és a dugó, de egy ilyen méretű településnél szerintem ez természetes. Ugyanakkor meglepően sok új építésű társasházuk volt és mesélték, hogy az ország lakosságának fele 28 év alatti, tehát a népesedéssel nekik nincs problémájuk.
Görögország egy része viszont nekem csalódás volt. A dicső múlt már csak turistáknak feltálalt kirakattá foszlott és szinte sem nem emlékeztet már rá. Nem azt mondom, hogy a görögök rosszak lettek volna, de annyira nem is kedveltem meg őket a vendéglátásuk miatt. Sokkal többet vártam tőlük. Ennek ellenére lehet egy másik faluban már mások a viszonyok. Thesszalonikiben azért a társasági életükbe is picit betekinthettem és a téren kint ponyva alatt ülő és beszélgető fiatalok egész szimpatikusak voltak. A tenger és a természet pedig gyönyörű volt mindenhol, ami nem lehet tőlük elvenni.
A bolgároknál éreztem azt, hogy iszonyat szegények. Néha elzárt falvakon is átmentünk és a halomba állnak a be nem fejezett vagy vakolat nélküli házak. Szófia koszos látványt nyújt a sok-sok lakótelep és gyár miatt, de ennek ellenére ott is és az országban is vannak még annyira ki nem aknázott látnivalók. Bulgáriáról összességében az a benyomásom támadt, hogy egy átjáróház volt a történelem során és még sokáig fog tartani, ha lépést akart tartani a többiekkel. Ennek ellenére itt is és a többi országban is hatalmas autópálya építések folynak, úgyhogy még ott is könnyebben megy az útépítés, mint nálunk.
* * *
A szállásokról
Görögországban elvileg nem lehet a WC papírt a kagylóba dobni éppen a dugulások miatt. Na most mindenki képzelje el, ahogy a használt cucc ott érik egy kukában egész nap a 30 fok fölötti melegben... Úgyhogy illetlenség ide vagy oda, én is inkább lehúztam többször a WC-t. Az már egy másik dolog, hogy talán ennek folyományaként néha kicsit szivárgott a víz...
Stavrosnál igazából nem készültem fel eléggé, hogy apartmanszállást adnak, tehát kevés törölközőt vittem az ott töltött négy éjszakára. A hasmenéstől tartva azért mindennap bekaptam egy kis széntablettát / loperamid tablettát, illetve csak ásványvizet ittam végig.
A legkényelmesebb szobák szerintem Törökországban voltak, bár végül is mindben kielégítő volt egy-egy éjszakát megtölteni. Isztambulban engem és pár utast egy négy csillagos szállodába raktak, úgyhogy jól jártam. A szemben lévő minaretes mecset müezzinjét is meg lehetett egy idő után szokni
Törökországban az tetszett még, hogy a gyerekek iskolába egyenruhába jártak. Rövidujjú ing a fiúkon, míg a lányokon szép kis blúz. Ez eszembe jutatta, amikor régen nekem is kellett kék köpenyt viselnem általános iskolában.
* * *
A görög est és Stavros leírása az Index fórumán
Sziasztok!
Én tegnapelőtt jöttem haza egy balkáni körútról és pár napot Stavrosban vendégeskedtem, így megosztanék pár észrevételt az odaindulókkal.
Ha egyedül mégy ki kocsival, akkor ott helyben is van 1-2 utazási iroda, akiknél le lehet foglalni egynapos kirándulásokat. Az egyik ilyen a Zeus Travel (nem reklámnak szánom), aminek itt vannak a programlehetőségei: KATT
Gyakorlatilag minden szépen ki van írva magyarul ott helyben is az irodájuk előtt nagy táblákra. Arra azért érdemes figyelni, hogy a legtöbb program naphoz kötött, tehát nem lehet mindennap mindegyiket választani. Most nem akarnék a GoogleEarthből térképet előcibálni, így elmondanám, hogy a kavicsos parttal párhuzamos utcán kell bemenni, ahol egy szupermarket áll, s utána vagy ötven méterrel egy be nem épített telek után már rögtön ott lesz a sarkon az irodájuk. A főutcával párhuzamosan, a park másik oldalán sétálóutcaként használt rész közepén is van egy másik iroda, aki ilyen kirándulásokat szervez. Mindenhol van magyar segítő, így a nyelv nem probléma.
1. Görög est
Mi elkövettük azt a hibát, hogy már otthon befizettük a görög estet (7500 forint volt), míg kint ez olcsóbb. Számomra az borzasztó csalódás volt, mert bár olvastam az előzetes véleményeket, azért nem hittem volna, hogy ennyire alulmúlják magukat. Este átvittek minket Asprovalta mellé egy étterembe, ahol bezsúfoltak két busznyi magyar turistát. Az árban benne van egy kb. 3-4 dl vörös vagy fehér bor, esetleg kóla vagy két szénsavmentes ásványvíz. Később 3 dl szódavízért képesek voltak 2 eurót kérni. Volt egy előétel, ami valóban olyan kevés, amennyinek látszott. Negyedbe vágott lapkasajt, két kis szalámi, paradicsomszelet és egy kis darab sajt. Aztán előre szólni kellett, hogy hústálat vagy haltálat kérünk. A tál szó talán erős, mert számomra ez nagyon kevéske volt. A kiszolgálás is olyan jellemzően görögös volt. Kihozzák az evőeszközöket vagy az italokat, aztán az asztalnál mindenki ossza el magának. A hely számomra sötét és füstös volt, aztán csak rátértek a zene-bonára is. Három táncos adott elő Dél-Görögországból, Közép-Görögországból és Észak-Görögországból származó táncokat különböző ruhákban. Végülis ez a része egész jó volt, bár nyilván három ember nem tud karneváli hangulatot teremteni. Kicsit bevonták a vendégeket is, de a legjobban a kint ülő helyi görögök élvezték az egészet, akik közül páran szintén táncoltak. A bajom inkább az volt, hogy nem mondták el, hogy éppen mit táncolnak. Később volt egy szerintem kicsit nőket megalázó asztalon táncoltatás, majd a férfiaknak olyan alfa-hím pozícióválasztó jelleggel egy földre letett pia körbetáncolása, majd volt egy kis zorba is. A legnagyobb meglepetést mégis az okozta, amikor cigánynótát kezdtek el játszani magnóról és a középkorú vagy inkább nyugdíjaskorú vendégek még azt élvezték a legjobban. Az már csak a tetőpont volt, hogy a felvételek közben valamilyen noname cigány rapper is beszélt, tehát én nem tudom, hogy mit játszottak, de nem igazán tetszett, pláne nem egy görög estnek szánt vacsorán. A műsor végül is 9-től kb. éjfélig tartott és szerintem elég bunkó módon a buszok is már éjfél előtt öt perccel járatott motorral álltak a ház előtt, hogy mindenkit hazavigyenek. Ebből a kis leírásból azt akartam kihozni, hogy aki szeretne ilyet látni, akkor menjen el és érezze jól magát, de azért csodát nem kell várni.
2. Meteorák
Mi a saját buszunkkal és csoportunkkal mentünk, így a helyi szervezésű útról túl sokat nem tudok mondani. Azt jó tudni, hogy a technikai szünetek miatt is még jó 4-5 óra útra van Stavrostól a Meteorák. Így mi eleve hajnal 5-kor indultunk, ugyanis a kolostorok többsége bezár délben 13:00-tól. Éppen ezért ha kocsival mentek, akkor jó, ha igyekeztek és lehetőleg legalább kettőt nézzetek meg a hatból. Később egyre több buszos csoport fog érkezni és az egész tömegnyomorrá változik. Maga a táj és a kolostorok csodálatosak, nem hiába a Világörökség része.
3. Csúszdapark
Ez érthető módon szeptemberben már zárva volt.
4. Thessaloniki
Ide is saját busszal mentünk, de a helyik is szerveznek oda utat. Esetleg a helyi buszjárattal való kirándulás is szóba jöhet, mert a jegyek nem vészesek.
5. Athos
Ezen sem voltam, de jó, ha tudjátok, hogy a parthoz képest x száz méternél közelebb nem vihet a csónak, így a kolostorokból sem biztos, hogy sokat láttok majd.
6. Kishajó
Ezen sem voltam, de egy éppen ott nyaraló fiatal pár szerint egész szuper kaland. Azért arról jó ha tudtok a kínos meglepetések elkerülésére, hogy nincs a szigeten WC...
7. Kavala-Thassos
Nos, ez az egynapos kirándulás szuper volt, még ha a 28 eurós ár egy picit borsos is. Ha nem mentek Törökország felé és Stavrosban nyaraltok, akkor érdemes rá befizetni. Kavala gyönyörű szép városka, bár mi leszakadtunk az idegenvezetőtől és magunk jártuk be a fellegvárat. Később komppal egy szomszéd halászfaluból visznek át Thassosra. A kb. 40 perces hajóút során a sirályokat kézből lehet etetni, ahogyan elszállnak a hajó mellett. A szigeten is fel lehet mászni a régi színházhoz, várromhoz vagy csak simán élvezni a tengerben a fürdést. Ha esetleg magatoktól mentek kocsival, akkor érdemes a Kavalától északra csupán pár kilométerre lévő Phillipi romjait is megnézni. Az Amphiopolis ásatások meg szerintem unalmasak és a múzeum is picike, így az nem éri meg az árát.
Visszatérve Stavrosba. Nekem az nem tetszett, hogy sok beépítetlen telek van és a házak mintha véletlenszerűen lennének felépítve. Az apartmanok felszereltsége jó (pl. hűtő, kávéfőző, főzőlap), de törölközőt, WC papírt vagy szappant nem adnak, így azokat vigyetek. A városban az élet is kb. éjfélig tart, bár max. az árusoknál lehet vásárolgatni, míg a bulik többnyire Asprovaltán vannak, ahová a tengerparton is át lehet akár sétálni (kb. 2-3 km).
A vendéglátásnál nekem nem tetszettek a reggelik, mert kevésnek és egyhangúnak találtam. Szinte mindennap ugyanazt adták (1 főtt tojás, 1 sajt, 2 lekvár, 2 vaj, pár szelet száraz félbevágott kenyérszelet). Ráadásul reggel kilenc előtt szinte sehol nem szolgálnak fel reggelit, így aki kirándulni akar, akkor kérje el este becsomagolva. A vacsorák is számomra picit egyhangúak voltak a sok sült krumpli + sült husi + jégkrém kombinációval.
A tengerpart viszont egész tűrhető, bár nincs nagyon összehasonlítási alapom Görögországban. Középen van egy dokk és attól jobbra homokos, balra kavicsos, de pár méterrel beljebb már szintén homokos a tenger. A víz tisztának tűnt, bár a part már nem annyira. Öltözőkabin elég kevés van, de van szabadtéri zuhanyzó is, hogyha esetleg már ott le akarnád öblíteni magadról a sós vizet a szállásra visszaérkezés előtt.
A helyiek kedvesek, egy picit drágán mérik a dolgokat, de hát ebből élnek. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek alatt sem sikerült még annyira ráérezniük, hogy mi kell a turistáknak és hogy hogyan kellene őket kiszolgálni. Kicsit úgy tűnt, hogy a "jó lesz ez nektek" mentalitással állnak hozzá a dolgokhoz.
További képek a Picasaweben
Közel 300 darab törökországi képem a Turkish Langauge Class oldalon
* * *
Végszó
2008. szeptember 19.
Összességében tehát remek kaland volt. Sikerült Európa újabb fehér foltjait megint kiszíneznem magamban és az élmények bővítették a világlátásomat is. Egyelőre még ülepednie kell a sok emléknek, de azt hiszem, hogy erre a körútra mindig emlékezni fogok.
Hivatalos program
Nem semmi egy túra volt. Kár, hogy a szervezés színvonala ennyire rossz volt, amikor ma már az internet segítségével elég könnyű egy utazást összeállítani. Kár, hogy a tizenegy nap többsége a kukába ment, de remélem ami megmaradt az jól sikerült!
VálaszTörlésEz nagyon szép utazás volt, nem értem, hogy miért tűnt negatívnak a leírás. A csoport viselkedésén és a gyenge idegenvezetőn akadtam ki egy picit, de ettől még nagyon élveztem az egészet.
VálaszTörlésMivel nincs kocsim, így nem vállalkozhatok ilyen útra másképpen. A kulturális körutazásokat szeretem, így annak nem sok értelmét látom, amikor kivágnak x napra egy tengerpartra, mert ott már az elsőn leégnék és az egészre ez rányomná a bélyegét.
Bár már azóta lehet, hogy te is tudod: a Boszporuszon hajózva nem a Héttorony látható.
VálaszTörlés